Birkózóink első csapatbajnokait köszöntötték a Népligetben.
A mozdulatok talán egy kicsit lassabbak, megfontoltabbak, de a csibészes mosolyok, a vagány félmondatok, no meg az acélos kézfogások semmit sem változtak fél évszázad alatt. Jóllehet, első pillantásra disztingvált idős urak gyűltek össze szerdán az FTC-MVM Népligeti Sportközpontban, de elég néhány percet eltölteni köztük, hogy kiderüljön, nem egy avítt angol klub elegáns, ám annál unalmasabb délutáni teázására jöttek össze az érintettek. Noha hivalkodó jelvény sem virít egyikük mellén sem, mégis egyértelmű, hogy ők is egy klubhoz tartoznak. A karfiolfülűek klubjához, amely ismertetőjelre minden magára valamit is adó birkózó annyira büszke. Az összegyűlt urak pedig ennek a klubnak is az elit belső körének tagjai: a ferencvárosi birkózók történelmi csapatbajnoki győzelmét kivívó együttes egykori nagyságai. Egy szűk hónap híján napra pontosan ötven évvel ezelőtt született meg az FTC történetének első birkózó csapatbajnoki győzelme. A szabadfogású siker még köztünk lévő kiharcolói erre emlékezve látogattak a Népligetbe.
– Macska, a napokban ketrecharcot néztem a tévében, és esküszöm, te jutottál eszembe – üdvözli csapattársát a terembe lépve az egyik öregúr, és kézfogás helyett máris ráfog egy szupléra, amiből ötven évvel ezelőtt ki tudja, mi kerekedett volna ki, ha ez a szőnyegen történik. Ezúttal azonban Macska, azaz Klinga László csak imitálja a visszafogást, és a szuplé, azaz az egyik leglátványosabb, nagyívű birkózó dobás előkészítése rögtön baráti öleléssé szelídül, amit láthatóan az akciót indító Gál Henrik se bán meg különösebben. Ők ketten, a nyolcvanadik esztendő küszöbén, nemcsak éveik számát, hanem eredményeiket tekintve is a bajnokcsapat doyenjeinek számítanak. Gál Henrik szabad- és kötöttfogásban is többszörös országos bajnok volt, mindkét fogásnemben nyert Európa-bajnoki érmet: szabadban aranyat, kötöttben ezüstöt, az 1976-os olimpián épp hogy lemaradt a dobogóról, edzőként pedig mindezért azzal kárpótolhatta magát, hogy tanítványa, az FTC jelenlegi, szintén csapatbajnoki címmel büszkélkedő szakosztályvezetője, és az összejövetel házigazdája, Sike András 88-ban Szöulban felállhatott az olimpiai dobogó legfelső fokára.
De a birkózást kedvelőknek Klinga Lászlót sem kell bemutatni. A hetvenes évek szabadfogású klasszisa az olimpiai bronz mellé két Európa-bajnoki ezüstöt is begyűjtött, edzőként pedig Gál Henrikhez hasonlóan beírta magát a sporttörténelembe: ő készítette fel első szabadfogású világbajnokunkat, Kovács Istvánt. Kérdő tekintetére Gál pedig így folytatta: – Az egyik fickó a tévében azzal győzött, hogy pont úgy feszítette az ellenfele karját, ahogy azt te csináltad annak idején a szőnyegen. Nem akarod kipróbálni magad a ketrecben?
A felvetés persze megmarad a vicc szintjén, bár nem kizárt, hogy a megszólítottban egy pillanatra felvetődik ennek a lehetősége, elvégre a becenevét a hajlékonyságáról, kiszámíthatatlan mozgásáról kapott Klinga sosem volt az az ember, aki megfutamodott volna a kihívások elől. Aztán mégiscsak elmosolyodik, és csatlakozik a terített asztalnál ülő többiekhez. S persze csatlakozik a se vége, se hossza sztorizáshoz is, ami minden ilyen összejövetelnek elengedhetetlen része.
A szőnyeg egykori vagányaiból, Borbola Imréből, Petrezselyem Antalból, Németh Lajosból ömlik a szó, a történetekből kirajzolódik egy egész korszak.
Méghozzá micsoda korszak, a ferencvárosi birkózás aranykorszaka!
Ez az 1976-os szabadfogású csapatbajnoki cím szinte forradalmat jelentett a honi birkózásban. A megelőző évtizedek a Honvéd egyeduralmáról szóltak. Ennek pedig nem az volt az oka, hogy a piros-fehéreknél sokkal magasabb színvonalon folyt volna a szakmai munka, mint más egyesületekben. Természetesen a Honvédban is értettek a birkózáshoz, de az akkori vezetők értettek máshoz is. Nevezetesen, hogy miként kell a kötelező katonai szolgálatra bevonultatni a legjobb birkózókat, akik szolgálati idejük alatt értelemszerűen a Honvédnak szállítják az eredményeket.
– Nekem szerencsém volt, meg egy kis összeköttetésem is – emlékezik vissza Petrezselyem Antal arra, hogyan lett ferencvárosi bajnok. – Sikerült gyorsan letudnom Debrecenben a katonáskodást, így utána már szabad volt az út, jöhettem a Fradiba. Hívtak más egyesületbe is, de nekem a Ferencváros volt a legszimpatikusabb.
Ez a szimpátia mit sem változott az elmúlt bő öt évtizedben, az egykori bajnokot, későbbi edzőt manapság is hetente többször látni a klub birkózóedzésein, ahol továbbra is igyekszik tapasztalatait átadni a szőnyegen felnövő újabb és újabb nemzedékeknek. Ő egyébként nem csupán a birkózásról tud mindent, hanem a cukrászmesterségről is, aminek ezúttal is bizonyságát adja. Egy dobozból tortakölteményt varázsol elő, amelynek tetején az 50-es szám mellett ott ékeskedik az eredeti csapatbajnoki fotó marcipán változata is, és amely természetesen abban a közkedvelt tatai cukrászdában készült, amelynek idestova 40 éve öregbíti hírét a Petrezselyem név.
S ha már Tata, nyilvánvalóan kihagyhatatlanok az edzőtábori sztorik is. A szót megint Klinga László veszi át:
– Együtt edzőtáboroztunk a labdarúgó válogatottal. Mészöly, Farkas, no meg a Császár, a klubtárs Albert Flórián. Ment persze a zrikálás, hogy mit akarunk mi kis súlyú birkózók, nekik nem lennénk ellenfelek. Végül Flóri bele is ment egy játékos birkózásba. Nagyjából tíz másodpercig, mert máris az „ölelő” karjaim között találta magát, levegőt alig kapott. Szerencséjére belépett az edzőjük, Lakat Karcsi bácsi, és csak annyit mondott, miközben mi nevetésbe törtünk ki, hogy fiúk, szorongathatjátok őket, de az isten szerelmére, a lábukra vigyázzatok!
Az anekdotázás közepette előkerül a bajnoki győzelemről tudósító Népsport címlapja is, amelyről ketten néznek szembe az olvasóval.
Egyikük Gál Henrik, a friss magyar bajnok, a másikuk… Nos, a fiatalabbaknak talán magyarázatra szorul, hogy ki: Osztyapenkó kapitány, azaz egy címlapfotó a Budapest ostrománál elesett szovjet tiszt szobráról, amely az M7-es autópálya indulásánál állt évtizedeken át, mielőtt a Szoborparkba került volna. A tudósítás ugyanis a bajnoki győzelem másnapján, november 7-én jelent meg a sportnapilapban, piros betűs fejléccel, lévén ez a dátum a Nagy Októberi Szocialista Forradalomra emlékezve akkoriban állami ünnepnek számított. Ennél azonban sokkal fontosabb, ami magában a tudósításban áll, hogy a Ferencváros saját birkózócsarnokában a bajnoki döntő befejező napján a Honvéd (!) és a Szondi SE ellen megvívott 30 mérkőzésből mindössze kettőt veszített el, s lett, a piros-fehér hegemóniát megtörve először magyar bajnok. Hát ez az igazi birkózóforradalom.
Ráadásul ez a bajnoki cím nem egy kiszaladt eredmény volt, ahogy ezt a találkozón Bácsi Péter, a közelmúlt ferencvárosi klasszisa, kétszeres Európa- és világbajnoka elevenítette fel.
A Magyar Birkózó Szövetség technikai igazgatója hangsúlyozta, hogy elsősorban fradistaként beszél arról, hogy micsoda korszakot nyitott meg ez a bajnoki cím az FTC történetében. Innentől kezdve született még négy szabadfogású és ugyanennyi kötöttfogású bajnoki győzelem is, és a következő generációt olyan nevek fémjelezték, mint Gáspár Tamás, Komáromi Tibor és természetesen – a mindezt szerényen hallgató – Sike András.
Egy ilyen összejövetel, magától értetődően, nem maradhat protokoll nélkül. Még akkor sem, ha Kubatov Gábor, a Ferencvárosi Torna Klub elnöke is – a tisztelet mellett – ugyanolyan felhőtlen hangulatban nyújthatta át a bajnokoknak az elegánsan bekeretezett díszemléklapokat, amilyen kedélyes légkör jellemezte magát az eseményt. Amelyen természetesen megemlékeztek azokról a társakról is, akik már nem lehettek jelen. Többek között olyan nagy egyéniségekről, mint a kétszeres olimpiai ezüstérmes, világbajnoki ezüst- és bronzérmes, Európa-bajnok Balla József, az Európa-bajnoki ezüst- és bronzérmes Gyulai Mihály, a szakosztály életét évtizedeken át meghatározó edzővé váló Széles József vagy az egykori csapat sikereit edzőként irányító Zsibrita János, Vatai László, Kruj Iván.
A hol megható, hol harsány nevetésre késztető emlékek felidézését legfeljebb olyan fontos polémiák szakították meg, hogy melyik a finomabb, a Fradi éttermének felszolgált remek fogásai, vagy a csapattag Borbola Imre halászleve, amellyel évről évre várja Szegeden a bajnoktársakat. Végül az a salamoni döntés született, hogy a maga műfajában mindkettő kiváló, és az egészben az a legjobb, hogy ma már büntetlenül lehet enni belőlük, nem kell utána napokon át a Rudas Fürdő gőzébe járni, hogy meglegyen a versenysúly. Amit annak idején azért sem volt könnyű hozni, mert abban a rendszerben a Fradi birkózói a vágóhídon voltak sportállásban, s bizony előfordult, hogy ha olykor be kellett látogatni a munkahelyre, a szatyorban egy-egy süldő malac is távozott a munkanap végén a sportolókkal.
S miközben tovább folyik a szó arról, hogy Klinga László Észak-Koreában is bemutathatta legendás karfeszítését; hogy egyszer együtt május elsejére még munkahelyi zenekart is alapítottak, amelynek fellépéséből persze semmi nem lett; hogy Gál Henrik, mint egy gladiátor, harmincezer szurkoló előtt is birkózott Teheránban szabadtéren a perzsa sah jelenlétében, a hallgatóban ugyanaz fogalmazódhat meg, amit Bácsi Péter is mondott köszöntőjében. Ha egy klub, egy szakosztály mögött ilyen ötven év áll, az több mint biztató a következő ötven évre.
