Mondta Kövecses Zoltán, aki pólósainkkal bajnokságot és Szuperkupát is nyert, aktív pályafutása után pedig világhírű nyelvészprofesszor lett.

Magyar Érdemrendet kapott Kövecses Zoltán, a Fradi egykori kiváló vízilabdázója augusztus 20. alkalmából. A világhírű nyelvészprofesszor az általa írt szótárak honoráriumából épített kúriát Balatongyörökön, a hegyoldalban. A Kövecses-kúria a Panoráma utcában van, a kilátás nem cáfol rá az utcanévre, Keszthelytől Szigligetig a tó teljes nyugati medencéje ott terül el a lábunk előtt. A Kövecses-lak XIX. századi parasztház benyomását kelti, de miután a házigazda nyomában bejártuk a megkapó szépségű, kétszintes kúriát – és megcsodáljuk a falakat díszítő Somogyi Győző-festményeket, amelyek közül az egyik magát e házat ábrázolja –, kiderül: mintegy húsz évvel ezelőtt épült, neves építész tervei szerint.

Mielőtt elfelejtenénk: Kövecses tanár úr a nevét és a 77-es számot viselő Fradi-mezben fogadja kéttagú stábunkat. „1977-ben nyertük meg a Fradival az európai Szuperkupát, tavaly kaptam ezt a mezt a klubtól, amikor újból elhódították a trófeát” – magyarázza el vendéglátónk a 77-es szám rejtélyét. „Ma már, sőt évtizedek óta számomra teljesen egyértelmű a tudományos élet primátusa a vízilabdával szemben, hiszen a Magyar Érdemrend tisztikeresztje polgári tagozat kitüntetést nem a Szuperkupáért meg a Fradival nyert bajnokságokért kaptam, hanem a kognitív lingvisztikai kutatások és a lexikográfia terén öt évtizeden át végzett, nemzetközileg is kiemelkedő tudományos munkásságokért, ahogy az indokolás fogalmaz. De volt legalább tíz év, amikor egyenrangú volt a kettő az életemben” – mondja.

Az 1977-es Fradinak, amelyet Mayer Mihály edzett, Kövecses az egyik doyenje volt. Akkor robbantak be a fiatalok: Müller András, Szollár László, Kohán Imre, és pár évvel korábban az 1976-ban már olimpiai bajnok Gerendás György, az ifjú sztár. „Wiesner Tamással, Balla Balázzsl, Steinmetz Jánossal mi voltunk a veteránok” – mondja az 1946-os születésű Kövecses, aki már a gimnáziumban tudott angolul, és edzések után tanította is e nyelvre a társait. – „Akkoriban még elég komoly szerepem volt a csapatban, emlékszem, Dubrovnikban egy európai kupameccsen még gólt is lőttem. De aztán a nyelvtudomány kiszorította a pólót az életemben. 1978–1979-től már az egyetem, a kutatás és a metaforák érdekeltek.”

Hát igen, a metaforák… Hiszen a nyelv, az nem más, mint metaforák halmaza, csak éppen fogalmunk sincs róla. Hiszen az, hogy valakinek kifolyik a pénz a keze közül, vagy amikor azt mondjuk, az illető rossz útra tért, valójában semmi sem folyik ki a keze közül és nem is tért rá semmilyen útra, se jóra, se rosszra. Ez hát Kövecses professzor úr szakterülete, a metaforák világa, a kognitív nyelvészet. Hiszen a metafora nem más, mint olyan nyelvi kép, amelyben egy dolgot úgy hasonlítunk egy másikhoz, hogy a kettőt azonosítjuk egymással. Lassan már fél órája barangolunk a metaforák labirintusában, és cseppet sem unjuk. Hogy a tanár úr nem unja, az a legtermészetesebb dolog a világon, hiszen ennek, ebből él, no de az, hogy az újságírót is magával ragadja a varázs: ebből képet alkothatunk, milyen lehet Kövecses professzor úr tanóráin hallgatónak lenni. Hogy milyen? Irigylésre méltó.

Azt azért le kell szögeznünk, hogy egy élvonalbeli vízilabdázó esetében nem szokványos pályamódosítás, amikor belemerül a nyelvészet világába. „Erről már sokan kérdeztek engem” – mosolyog házigazdánk, miközben kínálgatja a saját maga által termesztett kék és fehér bioszőlőt meg a mézédes fügét. – „Hiszen a vízilabda nagyon is e világi sport, agyba-főbe püföljük egymást, én pedig, egy vízilabdázó, a metaforák iránt érdeklődöm. Hogy is van ez?! És amikor mindezt boncolgattam, rájöttem, hogy engem nagyon érdekel az absztrakció mint olyan. Meggyőződésem, hogy a világunknak az absztraháló képesség és az ennek eredményeképpen létrejövő absztrakció a legfontosabb része. Még akkor is, ha ezt a természettudósok fordítva állítják. A fizikusok, a kémikusok. Akik a kézzel fogható fizikai világgal foglalkoznak. Én erre azt mondom, hogy azokat a titkokat, amelyeket a metaforák hordoznak, és hogy ezek miként keletkeznek, még mindig nem értjük. Manapság a neurológia tapogatódzik ezen a tudományterületen, mindenféle gépekkel próbálják megérteni, de még nagyon az út elején járnak a professzor úr szerint.”

Persze nem lennék egykori sportújságíró, ha nem térnék rá újra a vízilabdára. „Tudja, mit tartok a legnagyobb pólós eredményemnek? Nem a Szuperkupát, hanem azt, hogy 19 évesen együtt játszhattam öt legendával: Gyarmati Dezsővel, Kárpáti Györggyel, Ambrus Miklóssal, Bolvári Antallal és Felkai Lászlóval” – sorolja. – „És 1968-ban ezzel a Fradival lettünk bajnokok, persze akkor Gyarmati már az edzőnk volt. De ha megkérdezed, ki volt a legfantasztikusabb pólós, akivel együtt játszottam, akkor Sárosi Lacit kell említenem. Ugyanúgy ’46-ban születtünk, és együtt kezdtünk az Újpesti Dózsa-serdülőben. Ő egyébként a legjobb barátom is.”

A professzor úr felidézi a hatvanas évek közepét, amikor a Dózsából a Fradiba került. „Nem más volt akkor a szakosztályvezetőnk, mint Karinthy Ferenc, az író, azaz Cini” – mondja. – „És megkérdezte, mi akarok lenni, ha abbahagyom a pólót. Azt feleltem, jól akarok tudni angolul. Mondjuk már jól tudtam, mert Újpesten a Könyves Kálmán Gimnázium angol tagozatára jártam. De elsőre nem vettek fel az ELTE-re. A második előtt Cini megkérdezte, még mindig angol? Amikor igennel feleltem, Cini azt mondta, beszél Ortutay Gyulával, az akkori idők vezető politikusával. Naná, hogy felvettek… Mindezt csak azért említem, mert a mostani kitüntetésem visszaigazolta nekem, hogy nem érdemtelenül kerültem be az egyetemre.”

A teljes riport: Index