Clubunk olimpiai bajnoka, „Baba” továbbra is az Egyesült Államokban él, de már tervezi, hogy ellátogat a Népligetbe.
– Évekkel ezelőtt beszéltünk, mi változott azóta, továbbra is az Egyesült Államokban él?
– Igen, Miami Dade megyében élek, s itt is dolgozom a munkaügyi osztályon.– Mi a feladata?
– Mindenféle dolog, de leginkább segítek a fiataloknak, hogy a munkaerőpiacon boldoguljanak, hogy a pályakezdés problémamentesen menjen.– A labdarúgás tehát már nem játszik szerepet az életében?
– Szombatonként barátokkal eljárok focizni, még mindig jó vagyok, bár a sebességem már megkopott. Ez nem is csoda, 47 éves vagyok, játszottam Nigériában, Svájcban, Magyarországon, Dél-Afrikában, Tunéziában, Lengyelországban, az Arab Emírségekben, Belgiumban, Vietnámban és végül itt az Egyesült Államokban. A lábaim már nem a régiek.– Igazi világvándor volt, a Ferencvárost hova helyezi ezen az úton?
– Klubszinten a csúcsra. Budapest és a Ferencváros a szívem csücske. Alig várom, hogy újra ellátogathassak Magyarországra. Régóta tervezem. Zöld kártyára várok, amely idén, vagy jövőre meg is lehet, utána irány a magyar nagykövetség a vízumért, s már repülök is Budapest és a Népliget felé.– Ekkora hatást gyakorolt önre az az egy szezon, amit itt töltött a Fradiban?
– A nigériai válogatottal 1996-ban megszerzett olimpiai bajnoki cím mellett a legnagyobb büszkeség számomra, hogy a Fradival a Bajnokok Ligájában szerepelhettem. Az a csapat fantasztikus volt, nem csak játéktudásban, emberileg is. A Grasshoppers elleni zürichi találkozó pályafutásom legemlékezetesebb mérkőzése volt, sosem felejtem a meccs utáni ünneplést. Nekem – mint a szintén svájci Servette kölcsönjátékosának – még különlegesebb volt az a 3-0-s siker.– Milyennek tervezi a budapesti útját?
– Régi vágyam, hogy a Ferencvárosért dolgozhassak. Hálás vagyok a klubnak, mert az ottani teljesítményemnek köszönhetően kerültem be a nigériai csapatba és lettem ötkarikás aranyérmes. Úgy gondolom, kapcsolataim révén tudnék segíteni scoutként, játékoselemzőként a klubnak afrikai tehetségek után kutatva. Máig kiváló kapcsolatot ápolok korábbi klasszisokkal, Taribo Westtel, Emmenual Aminkével, Victor Ikpebával, Jay-Jay Okochával, vagy épp Daniel Amokachival, velük ha nem is minden nap, de rendszeresen beszélek. A Ferencváros egyre ismertebb Afrikában, köszönhetően Aissa Laidouninak, vagy épp Naby Keitának. Alig várom, hogy személyesen kilátogathassak egy mérkőzésre a Groupama Arénába, amely egy csodás stadion, az én időmben az Üllői úti pálya elég öreges volt. Korábban játékosügynökként is próbálkoztam, de azzal felhagytam.– Képben van a mostani Ferencvárost illetően, hogy ki az edző, kik a játékosok?
– Legutóbb a Viktoria Plzen elleni 3-0-s vereséggel végződött Európa Liga-találkozót láttam, s tudom, hogy edzőváltás volt a télen. Örömmel láttam, hogy több nigériai focista is szerepelt/szerepel utánam a csapatban. Meg kell adni a lehetőséget a fiatal afrikai tehetségeknek. Sajnos a csehek ellen azt láttam, hogy mindenki gólt akart lőni, ennél sokkal fontosabb, hogy a csapat gólt lőjön, tudni kell leadni a labdát a még nagyobb gólszerzési esély érdekében. Hiányolom a csapatból az olyan egyéniségeket mint „Vindzse Ottó, Listesz vagy Tibi Simi”. Fantasztikus játékosok, igazi fradisták. Felfoghatatlan, hogy Tibi már nincs az élők között, Ottó mellett a legjobb barátom volt a csapatban, igazi vezér.– Maradt emléke a ferencvárosi időszakból?
– Mindent elosztogattam, a mezemet egy barátomnak adtam, aki a fiának, de ő nagy becsben tartja, küldök róla fotót is, büszkén viseli.– Üzen valamit a Fradi-szurkolóknak, vagy a volt csapattársaknak?
– Örömmel. Nagyon hiányoznak a Fradi-szurkolók, a társaknak pedig azt, hogy hamarosan találkozunk. Hajrá, Fradi!
