Női kéziseink korábbi kiváló szélsőjével, Kirsner Erikával beszélgettek.

– Hoztam neked egy képet, ezen az első csapatod, a szülővárosod akkori első osztályú együttese, az Alföldi Porcelán 1992-es kerete látható, az alsó sorban pedig veled. Ismerős?
– Jézusom, igen! Otthon kezdtem a kézilabdát, már 16 évesen felkerültem a felnőttek közé. Itt is voltak nagyon jó játékosok. Mellettem van Sipter Lajosné Julcsi, aki amit tudott akkoriban a labdával, azt nagyon kevesen tudták, de sajnos nem teljesedett ki a pályafutása. Bartucz Mónikával sokáig együtt játszottam. Vásárhely után Szegeden és Kiskunhalason is.

– Már gyerekként is voltak nagy céljaid?
– Egy célom volt, amikor Vásárhelyen kézilabdáztam, hogy a Fradi csapatkapitánya legyek. Úgy gondolom, hogy az embernek kellenek, hogy legyenek céljai, amelyeket el szeretné érni tűzön-vízen át. Amikor anno Vásárhelyen a szélen rohangáltam, olyan távolinak tűnt ez, de hála istennek megadta nekem ezt az élet.

– Ezután Szeged, Kiskunhalas, utána Debrecen. 1998-ban jött a megkeresés a Fraditól, majd 1999-ben a másodikra már igen mondtál. Erre hogyan emlékszel?
– Még Kiskunhalason játszottam, amikor hívott a Fradi akkori edzője, Németh András. Viszont nagyon be voltam tojva, hogy én a „nagyképű” Fradi-sztárok közé menjek? Nem mertem, és elmentem egy évre Debrecenbe. Ott viszont már nagyon vártam, hogy megcsörrenjen a telefonom, hogy Németh András hívjon. Azóta is megkapom tőle, hogy én voltam az egyetlen játékos, akit kétszer hívott. Mondom is neki ilyenkor, hogy tudtad, hogy kit nem szabad otthagyni.

– Aztán jött a kellemes meglepetés, hogy ha valami, a Fradi-játékosok nem voltak „nagyképűek”.
– Dehogy! 1999-ben jöttem ide, és nagyon jó barátságokat kötöttem. Kökény Beával a mai napig nagyon jó barátok vagyunk. A kisfiát, Bencét alig félnaposan a kezemben tarthattam. Nagy öröm, hogy akikkel ott játszottam, akár nyolc évig, mindenkivel jó a viszony.

– Tipikusan az a „nem ismersz elveszett labdát” habitusú játékos voltál. Ebből azért emlékezetes a 2007-es bajnoki döntő a Győr ellen.
– Igen, főleg azért, mert az volt az utolsó itthoni meccsünk sokaknak, és csak sírtunk. Volt egy molinó kifeszítve, hogy: „Era, András, Sopi, Hangya, köszönjük!” Amikor befutottam és megláttam, akkor zokogtam. Ugye András, Tóth Tímea és én a Hypóba igazoltunk, Katarina Mraviková, alias Hangya pedig pont a Győrhöz. A mai napig itt van előttem, amikor Hangya jött középre labdát szerezni, ellopott egy csuklópasszt, röhögve vitte végig, majd belőtte, és bajnokként ment oda.

– Bajnoki címek, Magyar Kupa győzelmek, EHF-kupa siker és Bajnokok Ligája ezüstérem, válogatott eredmények. Megannyi siker, de ki lehet egyet emelni?
– Amit elértem, azt a Fradinak köszönhetem. Itt lettem válogatott játékos, magyar bajnok, olimpikon, Európa-bajnok és világbajnoki ezüstérmes. De egyet most mondok neked. Amikor az EHF-kupát megnyertük, akkor kaptam Németh Andrástól az első és egyben utolsó dicséretemet. A Podravka elleni kinti meccsen nyolcból nyolc gólt lőttem, tényleg, nagyon jól játszottam, András pedig oda jött és annyit mondott: „Nem volt rossz.” Akkor tudtam, hogy ez „A dicséret”.

– Mit jelent számodra a Ferencváros, a fradizmus?
– A férjem szokta mondani nekem, hogy a vérem is zöld. Ez így is van! Nagyon jó, amikor bemegyek a faházhoz és várom a lányomat, és látom a márványtáblán a nevemet. Nehéz érzelmek nélkül beszélni a Ferencvárosról, mert nagyon szerettem volna itt dolgozni, miután abbahagytam a kézilabdát, de sajnos ez nem adatott meg. Mindig kérdezik, hogy miért nem Vácra vittem a lányomat? Mert nem, mert én itt lettem játékos, ennek a klubnak köszönhetek mindent, és remélem, hogy Molli is megkapja mindazt, amit én.

– Nagy a különbség a mostani és az akkori Fradi játéka között, amelyben még játszottál?
– Most minden poszton, jobbszéltől balszélig sztárok vannak. Nálunk akkoriban a csapatjáték jobban dominált. Ez teljesen más. Talán két külföldink volt akkoriban, két szlovák lány, de folyékonyan beszéltek magyarul.

A teljes interjú: Fradi.hu