Legendás kapusunk ma ünnepli 50. születésnapját. Isten éltessen Lajos!

Valami azt súgja, nem zavarja, hogy betöltötte az ötvenet.
Ez az élet rendje, különösebben tényleg nem zavar. Annyinak érzem magam, ahány éves vagyok. Sajnos a közelmúltban történt egy tragédia a családunk életében, három hete elveszítettem az édesanyamát, aki gyerekkorom óta hatalmas támaszt jelentett nekem. Ez rettentően megviselt, úgy érzem, emiatt öregedtem néhány évet. Ha viszont a jövőbe tekintek, igyekszem fiatalosan élni, van egy csodálatos feleségem és két fantasztikus fiam, miattuk is erős, kiegyensúlyozott és boldog akarok maradni.

Ha visszapillant az elmúlt ötven esztendőre, elégedett?
Összességében igen! Ha mindazt a jót és rosszat, amit keresztül mentem, mérlegre teszem, egyértelműen a jó felé billeg el a nyelv. Fél évszázados lettem, sok mindent megéltem – panaszra nincs okom.

Mire a legbüszkébb ebből az ötven évből?
A gyerekeimre és a feleségemre. A pályán elért sikerek közül pedig a három NB I-es, valamint a Bundesligában nyert bajnoki címre, a két Magyar Kupa- és a Szuperkupa-győzelemre. Egyéni díjakból is kijutott, többször választottak meg az Év kapusának és az Év játékosának, és egy-két rekord is fűződik a nevemhez. Hála az égnek, emlékezetes pillanatokat éltem meg, nehéz is lenne bármit kiemelni, de ha egyet mégis kellene, akkor a Ferencvárossal kétezer-egyben elhódított bajnoki címet helyezem az élre. Az volt az első nagy sikerem a Fradival, és aki ismer, tudja, nekem két szín létezik, a zöld és a fehér…

Mindig kapus akart lenni? Sosem ábrándázott arról, hogy életbevágóan fontos meccseket dönt el a góljával, esetleg hazaviheti a legjobb mezőnyjátékost megillető trófeát?
Édesapám belső védőt, ahogy akkoriban mondták, középhátvédet szeretett volna faragni belőlem, amikor a Gamma Művekben elkezdtem focizni Majoros Jani bácsinál, még azon a poszton szerepeltem. A Fradi még védőként igazolt le kilencévesen… Az egyik edzésen azonban nem volt kapus, én beálltam, a végén az edzőnk, Harangozó Laci bácsi csak annyit jegyzett meg: „Csucsukám, ha maradsz a kapuban, válogatott lehetsz…”

Bejött a jóslat.
Az igaz, hogy bejött, ám a válogatottbeli pályafutásomra kudarcként tekintek. Annak örülök, hogy háromszor védhettem a nemzeti együttesben, de védhettem volna jóval többször is. Akadtak olyan szövetségi kapitányok, akik nem szavaztak bizalmat nekem, holott sokak szerint megérdemeltem volna. A meghívót sokszor megkaptam, a bizalmat kevésszer – nem kizárt, ha csak a kerettagságok számát néznénk, csúcstartó lennék… Ezen azonban már hiábavaló keseregni, egyébként is úgy tartják, amit az élet innen elvesz, onnan visszaadja. S mint említettem, nekem sokkal több jóban volt részem, mint rosszban.

Kanyarodjunk is vissza odáig, hogy beállt a Fradi kapujába.
Nem értem fel a lécet… A gyerekkoromban még nem volt Bozsik-torna, nem volt Kölyökliga, engem mindjárt a nagykapuba vezényeltek. Nem mintha szomorkodtam volna emiatt, mi több, élveztem minden percét. Próbáltam tanulmányozni a híres kapusokat, jóllehet a helyzetet nehezítette, hogy akkor még nem voltak sportcsatornák, a külföldi adókat sem tudtuk nagyon nézni, aki fogta a cseh egyet vagy a cseh kettőt, már menő volt… Bármilyen lehetőségem nyílt arra, hogy ellessek ezt-azt a nagy kapusoktól, igyekeztem megragadni.

Elszánt kölyök lehetett.
Az voltam! Ezt köszönhetem a tornatanáromnak, Dézsi Györgynek is, akiről nemcsak azt érdemes tudni, hogy Nyilasi Tibort is tanította, hanem azt is, hogy remek pedagógusként belém nevelte azt a mentalitást, ami azóta is jellemez. Kitartó voltam, ha valamibe belevágtam, nem tűrtem megalkuvást.

A világhálós enciklopédia azt írja, fiatalon egy időre felhagyott a labdarúgással.
Tizenhat éves voltam, amikor édesapám elhunyt, utána el kellett mennem dolgozni. A foci nélküli élet azonban nem tartott túl sokáig. Az utánpótlás-válogatottból jól ismertem Szanyó Károlyt, ő hívott Újpestre – halkan jegyzem meg, Karcsi is eltöltött egy évet a Fradi serdülő háromban… Mivel világéletemben fradista voltam, nem akartam menni, de Karcsi szülei jóban voltak édesanyámmal, beszéltek vele is, majd az ifi csapat edzője, Sarlós Bandi bácsi is megkeresett – végül beadtam a derekam. Barátok közé kerültem, hiszen Karcsi mellett Molnár Zoli és Egressy Gabi is a csapattársam volt a válogatottban. Mindamellett azt szoktam mondani, úgy kerültem Újpestre, hogy elaludtam a metrón…

Azért csak nem bánta meg, hogy a Megyeri útra szerződött: arany- és ezüstérmet is akasztottak a nyakába.
Utólag nem bánom, de tudjuk, hogy van ez, ember tervez, isten végez. Ha édesapám nem távozik olyan korán az élők sorából, soha nem igazolok a lila-fehérekhez. Sajnos nagyon korán elvesztettem őt, akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá… Onnantól fogva édesanyám nevelt minket a nővéremmel, amiért életem végéig hálás leszek neki. Ahogyan a nagymamámnak és a nővéremnek is, hiszen ők is ott segítettek nekem, ahol tudtak. El is voltam kényeztetve rendesen… S van még valaki, akinek köszönettel tartozom: a sógoromtól, a korábbi kiváló motorversenyzőtől, Hársfai Lajostól is sokat tanultam, ellátott olyan tanácsokkal, amelyeknek hasznát vettem.

Ha azt mondom, Kaiserslautern?
Akkor visszakérdezek: tudja, mi a közös az Újpestben és a Kaiserslauternben?

Nem.
Az, hogy mindkét klub Szűcs Lajossal lett bajnok utoljára… Még akkor is büszke vagy a ’Lauternnel nyert bajnoki címre, ha epizódszerepem volt benne. Ami azt illeti, az 1997–1998-as évadom aligha alakulhatott volna jobban, az ősszel még az Újpest, tavasszal már a Kaiserslautern kapusa voltam, és az idény végén magyar, valamint német bajnoknak vallhattam magam. Ám ez sem múlta felül azt az érzést, ami három évvel később kerített hatalmába, amikor azzal a Ferencvárossal jutottam fel a csúcsra, amiért nem csupán én rajongtam, hanem a családunkban mindenki. Azt a szezont szinte végigvédtem, nem csak néhány meccs jutott nekem, így a sikert is teljesen magaménak éreztem. Akárhogy is nézem, ez a diadal kívánkozik a képzeletbeli rangsor élére. A második helyre pedig a három esztendővel később történtek, amikor a bajnokságot és a Magyar Kupát is megnyertük a Fradival. Kár, hogy azok az idők elmúltak, a fradisták már nem éltetnek, az újpestiek nem szidnak… Egy biztos, soha nem felejtem el azokat az éveket! Szerencsére amiatt sem lehet lelkiismeret-furdalásom, hogy többször is őriztem az Újpest kapuját a Ferencváros ellen, mert azokon a mérkőzéseken egyszer sem voltam győztes csapat tagja…

forrás és teljes interjú: sportal.hu