A Sportschau újságírója, Sebastian Tischkov beszélgetett női kéziseink szélsőjével az André Fuhr-botrányról.

Malestein kisasszony, Ön még nagyon fiatal volt akkor, amikor a Blomberghez igazolt?
16 voltam, amikor a holland válogatottba bekerültem, akkoriban még Hollandiában játszottam. Aztán 18 évesen lehetőségem lett külföldre igazolni. Két lehetőség volt, vagy Blombergbe igazolok, vagy egy dán csapathoz. Ezutän csináltam egy próbaedzést és Blomberg mellett döntöttem, majd ezt elmeséltem a válogatotton belül. Az idősebb, tapasztalt játékosok azt mondták: “Nem, ne csináld. Meg fogsz bolondulni, az edző egy idióta“. De én csak megyek a magam feje után. Amikor aztán elmentem a szerződésről tárgyalni az édesanyámmal Torben Kietschhez [a HSG Blomberg-Lippe menedzsere] és André Fuhrhoz. Jól ment a beszélgetés, aztán egyszer csak megkérdeztem: “Ezt meg ezt hallottam, igaz ez?“. És mert én ugye megyek a saját fejem után, és ha ez igaz, akkor ez nem fog működni. Akkor összenéz Torben és André és nevetnek: “Ha-ha, hol hallottad ezt? Egyáltalán nem igaz.“. Akkor azt gondoltam: OK, mindig vannak történetek és tulajdonképpen a próbaedzés is frankó volt. Sok fiatal játékos volt ott és Hollandiától se voltam messze, ez mind passzolt nekem.

És milyen volt ott a kezdet az Ön számára?
Nagyon gyorsan észrevettem, hogy valami nem stimmel. Volt ott két külföldi játékos [Iris Guberinić és Maura Visser], akiket fekete bárányokként kezelt, velük állandóan ordibált és majdnem minden meccsen sírtak. Ezt sosem fogom feledni: előkészületi meccset játszottunk a Rosengarten ellen, rosszul kezdünk, megyünk be a félidőben az öltözőbe, és ez az alak minden elképzelhető módon ordibál velünk. Már nem emlékszem pontosan a szavakra, de még a nézők is hallották. És akkor egy vizespalackot rúgott az egyik játékos fejéhez.

A lábával?
Igen a lábával csinálta. És én ülök az öltözőben és azt gondolom: “What the fuck történik itt?“. Csak lestem és azt gondoltam, most mit fog csinálni [a társam]? A palack kupakja nyitva volt és ő is csurom vizes lett. És ő egyszerűen csak föláll átmegy a pad túlsó oldalára és újra leül. Én azt gondoltam: “Ó, istenem, OK, akkor jó.“. És mindez egy edzőmeccsen. Hihetetlen. Ez volt az első rossz helyzet. Aztán mind rosszabb lett a két külföldivel. És egy másik [játékos] is volt még. Mindig ez a három.

Volt még más hasonló eset?
Aztán volt egy sérülésem a csuklómon [heteslövés után előredőlt és a csuklójára esett, ami eltört], ezért megoperáltak, és begipszeltek a vállamig. Nem tudtam semmit se csinálni, se főzni, még fogat se nagyon tudtam mosni, egyedül nem tudtam ellátni magamat, mégsem mehettem haza a családomhoz. Azt gondoltam, milyen fura, és ki fog jönni az egyesülettől és lát el, főz a számomra és így tovább? És akkor eljött értem a nagypapám Blombergbe és még az autóban felhívott Fuhr és rámförmedt: “Hol vagy most?“. Aztán mondom, igen, útban vagyok Hollandiába, a nagypapámmal, és akkor nem szólt többet. Később aztán a rendelésen már csak egy a könyökömtől a kezemig érő gipszet kaptam és utána 6 órát kellett buszoznom nekem is az idegenbeli meccsre, noha a csuklóm pokolian fájt. Ilyen volt az első évem ott. Már akkor megtanultam az ilyen kifejezéseket, mint “te egy Borsószem hercegkisasszony vagy“, “fogd be a pofád“, “azt gondolod, te vagy a legfaszább“. Ilyen szavak gyakran elhangzottak. de én legalább mindig játszottam, de nagyon sajnáltam a három említett játékost és még néhány fiatalt.

És mi történt ezután?
Aztán a második év, az igazán rossz volt. Egyszer futóedzésünk volt, intervallum. És vihar volt. És mi hármas és négyes csoportokban futottunk. Egyszer csak pár méterre tőlünk becsapott egy villám és azt mondom: OK, mi itt nem tudunk tovább futni. Sorry, de ez túl veszélyes. De csak azért is tovább kellett futnunk. Fogalmam sincs, mi történhetett volna, de szerintem ez nem normális dolog.

Nem, szerintem sem.
És aztán André Fuhr minden nap elmondta nekem, milyen rossz vagyok. de mindig játszottam. És aztán volt egy rossz meccsem, és 18-19 éves voltam, mindig jól akartam játszani, és azzal nincs is semmi bajom, ha egy edző elmondja, mit kell jobban csinálnom, vagy amikor azt mondja, hogy te rossz voltál. De ez az öltözőben már túl sok volt. Lógó orral mész haza, és azt gondoltam hétfőn: OK, új hét, új edzés. Dobóedzésem volt, jól sikerült, ezt mondta Fuhr is, aztán megyek kedden edzésre, ülök oldalt és húzom fel a cipőmet, akkor odajön egy újsággal és kéri: “Olvasd el az újságot“. Azt mondom, nem, kösz, és akkor mindent, hogy milyen rossz vagyok, zölddel jelölt meg és hozzám vágta. Aztán beleolvastam, majd eldobtam az újságot és azt gondoltam, szard már le, jól fogok edzeni, mit tud akkor még mondani? Az, hogy a papírt eldobtam, nem tetszett neki, tehát állunk a kezdőkörben és üvölt velem. És akkor egy játékos, sose fogom feledni, mert különben senki se mert megmukkanni, Andrénak azt mondta, most már elég. Aztán el lettem küldve az edzésről.

Tovább romlott a helyzet Blombergben?
Aztán igen, a két külföldi már távozott, tehát új áldozatra volt szüksége. Én voltam az, a játékos, akit már említettem és még egy. Minden héten elmondta, milyen rossz vagyok. És akkor volt egy beszélgetés Torben Kietsch-csel és André Fuhrral és azt mondták: “Te azt gondolod, hogy jó vagy és jó a teljesítményed, de nem vagy az“, én meg megkérdeztem: mit akartok, azt akarjátok, hogy elmenjek? És azt mondták, na igen, ha menni akarsz, akkor mehetsz. OK, gondoltam, akkor tényleg jobb, ha most elmegyek. És azt is folyton ellenőrizte, hogy otthon vagyok-e, vagy a barátnőjét, aki szintén a mi csapatunkban játszott, elküldte hozzám, hogy tudja, mit csinálok. Ez is hozzá tartozott, ezek az ellenőrzések. Az edzéseken napról napra rosszabb volt, annyira, hogy aztán te se hiszel már magadban.

És akkor Bensheimben az öltözőben vagyok, és mindenhol duzzanatok és vörös foltok vannak rajtam és mindenhol viszketett, kérdeztem az öltözőben a lányokat, hogy valaki valami új szerrel mosta a mezeket? Aztán rosszabb és és rosszabb lett, elmentem egy orvoshoz, aki aztán megkérdezte, hogy stresszelek-e? Azt mondtam, 19 éves vagyok, nem stresszelek. Frankó lányok vannak a csapatban, gyakran csináltunk közösen valamit. Csak amikor a csarnokba kell menni, csak az nem volt szép. És azt mondja, kézilabdázol és hogy megy? Azt mondom, minden nap leszidnak, milyen rossz vagyok, és akkor azt mondja, igen, ez a stressz. A tested azt mondja, ez stressz. És akkor a mamám azt mondta: “OK, úgyis azt akarták, hogy elmenj, akkor most odamész és egyszerűen azt mondod, hogy igen, el szeretnék menni“.

És akkor szóba elegyedek André Fuhrral és Torben Kietsch-csel, azt gondoltam, kettő egy ellen, na jó, ki tudok állni magamért, de csak jajgattam és sírtam, kérlek, engedjetek távoznom, hiszen azt mondjátok én nem vagyok elég jó ehhez a csapathoz, akkor kérlek benneteket, engedjetek el. Nézzétek, voltam orvosnál, tele vagyok vörös foltokkal, ezt így nem bírom tovább itt és a teljesítményem se lesz jobb. Azt mondták, nem, semmi esetre sem engedünk téged távozni.

Amikor aztán eljött az ideje és bizonyos lett, hogy Bietigheimbe igazolok, volt ez az elődöntő a DHB-kupa Final Fourban. Akkor az utolsó percben bedobtam a mindent eldöntő 7 méterest. Azáltal szerzett indulási jogot az egyesület hosszú évek után az európai kupaporondon. A torna után teljesen elkészülve az erőmmel, torokgyulladással ültem a buszon. Olyan beteg voltam, egyáltalán nem volt hangom, és akkor megragadja elől a buszon az André Fuhr a mikrofont, és kérdi “Angela és Isabel [Isabell Roch], miért nem énekeltek? Á, én tudom, Bietigheim jövőre nem szerepel az Európa-kupában!“. A Blomberg utolsó bajnokija előtt a mamám és én mindent összepakoltunk ott, a kulcsot leadtuk, lejátszottam a mérkőzést, elbúcsúztam a lányoktól, elmentem André mellett és 180-nal jó messzire elhúztunk Blombergből.

Van még egy történetem Trierből. Röviddel Szilveszter előtt játszottunk ott, december 30-án és eredetileg két szabadnapot kaptunk volna, mindenkinek volt már programja, barátokkal és családtagokkal, repülőjegyet vettek vagy hasonló, de kikaptunk és teljesen kiakadt és azt mondta, hogy itt kell maradnunk. És akkor mindnyájan ki kellett szálljunk a buszból és újra ordítozott velünk. És akkor az egyik játékos mamája, pontosan tudom, csak három méterre álltam, egész kedvesen próbálta megnyugtatni, “Igen, a lányok nem szántszándékkal veszítenek, nem tudnál mégis szabadnapot adni nekik?” és akkor elkezdte a játékos mamáját úgy szidni, ha az én mamám lett volna az, azt hiszem, hogy megütöttem volna [Fuhrt].

Ön azt is mondja, hogy több játékost is ismer, aki André Fuhr miatt hagyta abba a kézilabdázást. Hogy kezelte ezt az egyesület?
Az a kérdés, hogy mehetett ez ennyi ideig? Az edző, az ügyvezető, és a fószponzor a legjobb barátok voltak. [André Fuhr] mindenkit az ujjai köré csavar. Aztán mindig volt neki két, három kedvence, akik mindent elmondanak neki. A Blomberg ügyvezetője, Torben Kietsch mindenről tudott. Az az állásfoglalás, amit az egyesület a Spiegel-cikk megjelenése után nyilvánosságra hozott, ebben a pontban nem korrekt. Abban az áll, hogy a cikkben leírt eseményeket nem látták. Úgy vélem, hogy Rott Ferenc, a metzingen menedzsere nem szabadott volna hallgasson. Fuhr ott dolgozott Blomberg után és ott is valami rossznak kellett történnie, hogy egyből el lett küldve. de a menedzser hallgatott akkor is, amikor különösen felelős beosztásban a juniorok edzője volt a DHB-nál. Én pedig ma is próbálok a fiatalabb játékostársaimra figyelni és segíteni nekik, ha tudok.

(Köszönet a fordítástért Viktor.N. szurkolótársunknak!)