Magyar bajnok és Erste Liga-győztes jégkorong csapatunk vezetőedzőjével beszélgettek.

Csak egy fotó: Budapest zöld-fehér és hokisaink öltözőjének ajtaja – kattints a nagyobb méretért.

Most már elhiszik? Csak mert az idény előtt, közben, de még az alap- és középszakasz-győzelem után sem merték-akarták kimondani, hogy ez a csapat márpedig bajnokesélyes.

Igen, most már egyértelmű, nincs értelme a további finomkodásnak! Gyakorlatilag mindent megnyertünk, amit lehetett, a bajnoki címek mellett úgy szereztük meg az MK-bronzérmet, hogy saját csarnokában vertük meg a szlovák extraligás DVTK-t, ami önmagáért beszél. Tényleg csodálatos idény volt!

Tavaly jelentős vérfrissítésen esett át a csapat, de ez igen jól sikerült: remek csapatmunkával, kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtva meneteltek a bajnoki címig, négy egyformán hasznos sorral.

Eleve úgy próbáltuk összerakni a keretet, hogy megvolt az elképzelésünk, milyen karakterű játékosokat szeretnénk szerződtetni: olyanokat, akik tudnak küzdeni egymásért és a csapatért, akikre lehet építeni a jövőbeli sikerek reményében. Hála istennek, ez maradéktalanul megvalósult, még hamarabb is, mint azt legmerészebb álmaimban gondolni mertem volna! Ilyen terheléshez elengedhetetlen volt a négy jó sor, főleg mert alapvetően nagy tempójú, sokat korcsolyázó csapatot szerettem volna a jégen látni. Szerencsére a lehető legjobban sült el a terv. Mindenki kihozta magából a maximumot: azok a játékosok, akik legutóbb is itt játszottak, de alig vagy szinte egyáltalán nem kaptak lehetőséget, illetve azok is, akikről a korábbi csapatuk lemondott, itt viszont újra magukra találtak. Olyan srácok váltak kulcsemberekké, akikről nagyon sokan nem is gondolták volna!

Akkor kimondhatjuk, hogy a saját és valószínűleg mindenki várakozását is felülmúlták?

Abszolút, főleg ha azt vesszük, hogy hároméves tervet dolgoztunk ki, az eredeti elképzelés szerint azokkal a srácokkal, akiket szerződtettünk, a harmadik évben kellett volna eljutnunk a döntőig. Nos, ez hamarabb sikerült, de nem bánkódunk.

Ön pedig mintha egy hollywoodi mesesztoriba csöppent volna: rögtön első felnőttedzői idényében produkál ilyen sikereket a Fradival, amelyben kissrácként felnőtt…

Mit mondjak, tényleg elképesztő érzés. Amikor a visszavonulásom után elkezdtem az edzői pályafutásomat, akkor is rögtön elsőre bajnokok lettünk a MAC U20-as csapatával, de ez más. Még ízlelgetnem kell, szükségem lesz egy-két hétre, hogy feldolgozzam. Nekem álmom volt, hogy valamennyit visszahozzak abból a Fradi-élményből, ami az én gyerekkorom meghatározó része volt. Akkor a Kisstadionban minden meccs ünnep volt: rengeteg néző, hatalmas harc a pályán, igazi Fradi-szívvel! Ez több mint két évtizede hiányzott a magyar jégkorongból — nagyon büszke vagyok, hogy valamicskét most vissza tudtunk csempészni ebből az érzésből. A szurkolóink még hosszú-hosszú percekkel az ötödik meccs lefújása után is ünnepeltek minket, és bár az apró csarnokunk befogadóképessége Pesterzsébeten véges, jóval nagyobb csarnokot is meg tudtunk volna tölteni.

Mekkora volt az ugrás a junior- és a felnőttkorosztály között?

Tudtam, hogy mivel már ötödik éve edzősködöm, van bizonyos rutinom, mégis ott volt a kérdés, hogy a felnőttek között ez a tudás mennyire áll meg. De azt mondhatom, minden félelmem alaptalan volt, talán még könnyebb is a felnőttekkel, mint a juniorokkal, hiszen utóbbiaknál még rengeteg mindenre kell figyelni, ott van az iskola is, és nem feltétlenül a hoki a fő tevékenység — itt viszont kizárólag a hokira kell koncentrálni. Úgy álltam neki az évadnak, hogy kőkeményen dolgozom, rengeteg munkát beleölök, mert mindig is abban hittem, hogy ez meghozza a gyümölcsét.

Mit tanult az idényből?

Hű, jó kérdés, a vezetőség is ezt kérdezte az ünneplés utáni pillanatokban két sör között… Nekik is azt mondtam, hogy egyelőre még olyan frissek az élmények, hogy erre nem tudnék egyértelmű választ adni, át kell gondolnom. Talán egy hónap múlva okosabb leszek, viszont a legfontosabb, hogy a munkára vonatkozó mottóm, amit az előbb is említettem, újfent igazolást nyert.

És mi lesz így a maradék két évben?! Elvégre már az elsőben megnyertek szinte mindent.

Hát ez az?! A viccet félretéve: sportolók vagyunk, imádjuk a sikereket, úgyhogy eztán is ugyanúgy megteszünk mindent a győzelemért. Aztán, hogy ez elég lesz-e az ismétlésre, nem tudom, majd meglátjuk, de azt megígérhetem, hogy ugyanennyit fogunk dolgozni azért, hogy továbbra is sikeresek legyünk. Megízleltük az ízét, nincs ennél édesebb!

DigiSport, NS