A magyar sakklegendával beszélgettek.

Portisch Lajos

Mindig sportoltam a sakkozás mellett. Eleinte csak a mozgás utáni, még gyerekként megszerzett vágytól hajtva, később, amikor beláttam, hogy ez mennyire fontos a szellemi munka ellensúlyaként, már tudatosan. Úsztam, futottam, egy időben súlyzóztam is. Büszke voltam magamra, hogy az ötvenkilós súlyzókészletemmel milyen kitartóan vagyok képes edzeni, aztán amikor költözködtünk, s az egyik rakodó legény fél kézzel felkapta az egészet, kicsit elment tőle a kedvem. A tatai edzőtáborban pedig szinte minden sportágat kipróbáltam. Nyilasi Tibor is rúgott nekem tizenegyest, vívtam, sőt még lovagoltam is. Ez utóbbi igazán emlékezetesre sikeredett. Az öttusázók, Török Ferenccel az élen biztosítottak arról, hogy a legjámborabb lóra ültetnek fel. Szegény pára érezhette is a felelősséget, mert nem akaródzott neki megindulni velem. Azzal biztattak, cuppogjak a lónak. Így tettem, mire az egyből vágtába kezdett. Mindenki megrémült, velem együtt természetesen, három-négy kört megtett a ló, mire elkapták a kantárját és végre megállították. Én persze lerepültem róla, egyenesen a mocsokba, Hertzka doktor ragaszkodott is hozzá, hogy bead nekem egy tetanuszt. Talán ez a történet is alátámasztja, a többi sportág képviselői is elfogadtak minket, sakkozókat, mindig nagyon jó társaság volt az edzőtáborban. Csak a szakácsok nem örültek a jelenlétemnek, mert Tatán is rendszeresen tüntettem a baromfi ellen, amit még gyerekkoromban megutáltam. A kérdésre visszatérve, ma már csak úszom, s persze a zene és az éneklés is fitten tart.

A teljes interjú: Magyar Nemzet