Telek Mancival beszélgettek a focista pályafutásáról, a labdarúgás utáni életéről és a magyar válogatottról is.

Profi pályafutásod lezárása után, mint sokan mások, benne maradtál a futballban, edzősködtél, mellette focisulit indítottál. Aztán 2007-ben egyik napról a másikra megszakadt a viszonyod a magyar labdarúgással. Mi történt?
Egyszerű és logikus az események sora. A ’80-as, ’90-es években közbeszéd tárgyát képezte, hogy a magyar labdarúgók nem a világ a legedzettebb sportolói. Képben voltunk ezzel mi is, hiszen a Népligetben pontosan láttuk, hogy az atléták, úszók, tornászok nagyságrenddel többet, intenzívebben melóznak az edzéseken. Viszont így akadt szabadidőm bőven, amit próbáltam értelmesen eltölteni. A karrierem alatt lehetőségként tekintettem arra, hogy a futballban maradok, így a testnevelési egyetemen középfokú edzői és sportmenedzser szakon – egyébként a gazdasági főiskolán is – diplomát szereztem. Idővel felnőtt edző akartam lenni, azt gondoltam, ehhez az kell, hogy előbb az utánpótlásban megtanuljam a szakmát, így amikor 2001-ben abbahagytam a futballt, korábbi csapattársam, ifjabb Albert Flórián, aki szerencsémre éppen a Fradi-utánpótlás vezetőjeként dolgozott a klubnál, nekem szegezte a kérdést: „Manci, mi lenne, ha a Fradinál dolgoznál tovább?” Persze, hogy nagy örömmel vágtam bele a munkába, amely mellett aztán folyamatosan képeztem magam, eljutottam az A licenszig. Az utánpótlás szint nagyon is tetszett. Élveztem a foglalkozásokat a gyerekekkel, napról napra láttam a fejlődésüket, és kifejezetten jó kapcsolatot ápoltam velük. Aztán 2005-től megbíztak a női válogatott irányításával, és gyorsan rájöttem, hogy az edzőség nem az én utam.

Mi hiányzott belőled?
Ezen a szinten már nem tudtam átadni a gondolataimat, hatással lenni a játékosokra. Mosolygós, kenyérre kenhető gyerek vagyok, a felnőtteknél való edzőséghez azonban kell egyfajta karakter, tekintély. Hiányzik belőlem az a fajta agresszió, szigor, ami ahhoz kell, hogy féljenek tőlem. Hiába mondtam az egyik játékosomnak, hogy a következő edzőtáborban legyél öt kilóval kevesebb, mégis többet mértünk nála a végén, mint az elején. Én meg képtelen vagyok arra, hogy példát statuálva, üvöltözve, leszidva elzavarjak bárkit is, hogy a többiek észbe kapjanak, és onnan kezdve vigyázzban álljanak.

A jelen közbeszédének pedig az a tárgya, hogy a Kelet- és Közép-Európában honos „makarenkói pofon”, a tekintélyelvű, félelemközpontú gyakorlat vagy a skandináv iskolaként emlegetett meggyőző, értelemre ható edzői módszer vezet inkább sportsikerre. Attól lesz jobb a labdarúgó, ha meggyőzik, vagy akkor, ha mindent lenyel, amit letolnak a torkán?
Nem tudom. Nézzük a Fradit: miközben a Rebrov-érában jól látszott a szervezettség, a taktikai fegyelem, BL-csoportkörbe jutott a csapat, azt is nyílt titokként kezelte mindenki, hogy az ukrán edzőtől tartottak a játékosai.

Mit tett, amiért féltek tőle?
Semmi extrát. Egyszerűen nem az a mosolygós, beszélgetős fajta. Pókerarc, aki nemcsak az öltözőben, a klubházban is mindenkivel tartotta a három lépés távolságot. Olyan edző, aki nem foglalkozik azzal, hogy aludtál vagy sem, jó kedved van vagy rossz, ha utóbbi, akkor mi bánt, ahogy akkor sem érdekli, mit érzel, ha kirak a keretből. Nem kezd el simogatni, mentálisan fel- vagy visszaépíteni, mert ez nem az ő dolga, hanem a pszichológusé. Neki azok a játékosok kellettek, akik mindent elfogadtak, elviseltek tőle. Ez a fajta emberi karakter jobban illik a Fradihoz, és köszönőviszonyban sincs a személyiségemmel. Én emberközpontú vagyok. És konfliktuskerülő. Az az edző voltam, aki, ha megbántotta a játékosát, megpróbálta kiengesztelni. Ha azt kérnék, hogy holnaptól utánpótlásedzőként tevékenykedjek, nagyon szívesen vállalnám. Abban élmény volt dolgozni. A felnőtt futballban nem. Úgyhogy inkább csinálom kicsiben a magam üzletét, és úgy csinálom, hogy a partnereimmel mosolyogjunk.

Abban a korban kezdtél futballozni, majd lettél NB I-es, válogatott labdarúgó, amikor még létezett a poszt, a védősor mögé méterekkel belógó libero. Hogy lett belőled védő, pláne söprögető?
Sosem tartottam magam extra képességű labdarúgónak. Azt tudtam, hogy az átlagnál sokkal gyorsabb vagyok, meg védőként elég jól látok a pályán, tudok helyezkedni. De például az a fajta rúgóerő és -technika, ami mondjuk Pintér Attilát jellemezte, azzal nem rendelkeztem. A fejelés sem tartozott az erényeim közé, már serdülőben sem én rugdostam a gólokat. Aztán közbeszólt a szerencse, mert az mindig kell. Az 1989–90-es bajnokság telén Pinyő Belgiumba igazolt, Rákosi Gyula bácsi pedig kényszerből berakott söprögetni. 19 évesen, 180 centisen, alulról súrolva a 70 kilót.

Manapság az, hogy ilyen alkattal valakit mély vízbe dobjanak, pláne a védelem tengelyében, szinte elképzelhetetlen.
Ma már, amikor a belső védők is gyakran egy az egyben embert fognak, számít a méret, mert elkerülhetetlen a testi kontaktus, a fejpárbaj. Igaz, akkor is sokan csodálkoztak. Vépi Peti, aki az utánpótlásból ismert, azt mondta Gyula bácsinak és Szűcs Lajos pályaedzőnek, ne izguljanak, meg fogom oldani. Így mertek berakni. És bejött. Illeszkedtem az akkori Fradi stílusába, dominanciára törekvő játékába. Az volt a feladatom, hogy a félpályánál megállok, és ha az ellenfél védői előre rúgják a labdát, liberóként a csatárral szemben megnyerjem a futóversenyt és elvegyem tőle a labdát. Aztán, amint megszereztem a lasztit, lepasszoltam Vincze Ottónak vagy Lisztes Krisztiánnak, ugyanis a megoldóképletet ők gyártották, sosem én. Ezt a szerepkört meg tudtam úgy oldani, hogy ne kelljen ütköznöm.

1997 őszén a Kassával is szerepeltél a BL-csoportkörben, játszottál a Manchester United, a Juventus és a Feyenoord ellen. A Fradival vagy a Kassával maradt az emlékezetesebb a BL-szereplés?
Mindkettő óriási élmény, ám két dolog egyértelműen a Fradi javára billenti a mérleg nyelvét. Egyrészt 1995-ben szereztünk négy pontot, 1997 őszén a pontszerzés, mint bravúr nem sikerült. Másrészt a Fradival érzelmileg nagyságrenddel mélyebben megérintett a csoportkörbe jutás, a telt házas meccsek az Üllői úton, hiszen ott nevelkedtem.

Hogy kerültél Kínába, játszottál egyáltalán meccset? Mert erről az egy évedről meccsstatisztikát sehol sem találtam.
70 ezer dollárért megvettek a Kassától, és fantasztikus egy évet töltöttem Kínában, ahol már minden meccsen középpályásként játszottam. Akkor még a VHS-időszakot éltük, így videókazettára vágtam össze magamról egy filmet, amit a menedzserek a világ minden tájára szétszórtak. Kínából hívtak próbajátékra. Ott Mracskó Misi törte az utat, fel is hívtam, mit érdemes tudni a kínai fociról. „Van egy központi edzőtábor, minden csapat itt van. Téged is oda visznek majd” – mesélte. Kimentem. Úgy kell elképzelni a helyet, mint a tatai edzőtábort, csak éppen tízszer akkora. Ott élt és edzett 16 csapat, mindegyik külön stábbal, külön pályán. Kivétel nélkül mindenkinek kötelező szintfelmérőt kellett teljesíteni, így aztán a csapat, amelyik meghívott, azonnal Cooper- és ingatesztet futtatott velem is, ami nem okozott gondot. Akinek nem sikerült, meg sem nézték hogyan bánik a labdával a pályán. Csak ezután jöhetett az egymás közötti játék, amely alapján úgy döntöttek, kifizetik értem az átigazolási díjat.

Fantasztikus egy évként jellemezted a kínai kalandot. Ha ilyen jól érezted magad, miért jöttél haza, ráadásul nem is a Fradiba, hanem Zalaegerszegre?
A kultúra tetszett, de a kaját nehezen szoktam meg. A magyar konyha után minden nap rizst enni…, bár igaz, változatosnak tűnt, mert vagy 32-féle módon tudták elkészíteni. Az sem segített, hogy akkor Skype vagy WhatsApp hiányában nem láthattam a szeretteimet, ráadásul olyan méregdrágán számolták a telefonperceket, hogy hetente egyszer emeltem fel a kagylót, akkor is csak pár szóra, hogy tudjam, otthon minden rendben van. Aztán, amikor hazajöttem, már Dragóner Attila játszott a Fradiban és nem söprögetőt. Nem maradt helyem. Glázer Robi azért hívott, mert kiesőhelyen állt az Egerszeg, de hála istennek, bent maradtunk. Nyáron jött Bozsik Peti, és vele a sikerek, de abból én már nem vettem ki a részem, mert az évek alatt lassultam, Urbán Flóri, Csóka Zsolt jobb párost alkottak. Mehettem volna még NB II-be, hívott a REAC is, de az annyira nem hiányzott. Inkább befejeztem.

Mennyire készítettek fel, segítettek benneteket abban, hogy a futballkarrierből származó bevételt mibe fektessétek, esetleg takarékoskodva, félretéve gondoljatok a jövőre?
Akkor se foglalkozott vele nagyjából senki, meg ma sem. Amikor TF-re jártam, rengeteg olyan tanulmányról hallottunk, hogy az NBA-, az NFL- és NHL-játékosok 90 százaléka 5–10 év alatt simán eltapsolja a pénzét. Korábbi milliomosok válnak pályafutásuk után földönfutóvá. Akkoriban futballistaként is ez várt rád, hacsak a veled született érzék vagy egy korrekt ember, aki megfogta a kezedet, nem segített. Azt tapasztalom, ma sokkal jobb a helyzet. Király Gabiék korosztályától kezdve már talán másképp gondolkodnak a labdarúgók, és bízom benne, hogy a mai fiatalok még jobban, tudatosabban próbálnak megtakarítani, vállalkozni, befektetni.

Te mibe fektetted a futballal keresett jövedelmedet?
Baromságok tömkelegét csináltam, rengeteg költöttem szívből úgy, hogy nem számoltam, melyik befektetésem mikor fog megtérülni. Volt nekem nyelviskolám Zalaegerszegen, focisulim, és mindegyikbe csak toltam a pénzt. Utóbbihoz a Bókay-kertben például kerítést építettem, befüvesítettem a pályát, fel sem tűnt, hogy nem a sajátomét építem, hanem az önkormányzat ingatlanján önkormányzati feladatot látok el. 2007-re egy lakásom maradt kézzel fogható értékként, azt is eladtam. Hülye voltam, nem bizonyultam jó vállalkozónak. Benne vagyok abban a 90 százalékban, aki eltapsolta a focival keresett pénzét.

Mindezek ellenére újraépítetted magad, vállalkozó lettél, kiegyenesedtél, talpra álltál.
Az évek alatt beletanultam, most már sokkal tudatosabban élek. Van egy kétezer ügyfelet számláló tisztességes vállalkozásom, ami elegendő munkát ad. A gyerekeim hála istennek szépen növögetnek, okosodnak, még tudok focizni a Fradi-öregfiúkkal, abszolút elégedett vagyok az életemmel. Maradjon így sokáig.

A teljes, igen tartalmas interjú: Rangadó