Az EHF „Ez vagyok én” rovatában Angie beszélt magáról.

Azért kezdtem kézizni, mert ezt játszottuk a suliban. Habár a családomban mindenki elég sportos, kézilabdás családnak egyáltalán nem mondanám a miénket – de a családom nagyon támogatta a kézilabdás kalandomat, és óriási része annak.

Tetszett az iskolai kézilabda, és a nővérem már egy klubban játszott, így csatlakoztam hozzá. Nyolc éves voltam. Mindig azt akartam, hogy nálam legyen a labda, meg persze gólt szerezni. Heti egyszer volt edzés, és alig vártam a csütörtököt, hogy biciklire pattanhassak a csarnok irányába.

Korán nagyon világossá vált, hogy kézilabdázó szeretnék lenni. Hollandiában az iskolában vannak ezek a barátságkönyvek 10-11 évesen, amit kiosztasz az összes osztálytársadnak, és benne van, hogy mi szeretnél lenni, ha felnősz. Mindenki orvost, pilótát vagy hasonlót írt, én viszont kézilabdázót.

A saját városomban játszottam, a nővérem pedig valahol Utrecht közelében. Az órák közti szünetekben az összes gyerek lement a pályára játszani, dobálni, és egy edző megkérdezte az anyámat, hogy a nővérem húga vagyok-e, illetve balkezes-e, majd azt mondta, hogy minél előbb csatlakozzak a csapatához. Anyám azt gondolta, hogy túl fiatal vagyok ehhez, és van idő kideríteni, hogy tényleg tetszik-e, mielőtt elkötelezném magam, de könyörögtem neki, így beleegyezett. Ez elkötelezettség volt a részérő is: hetenként négyszer, 25-30 kilométer oda-vissza.

Az anyám támogatása nagyon fontos volt. A nagyszüleim és a család többi tagja is mindig készen állt arra, hogy segítsenek nekem. Anyám mindig azt mondta: „Megteszem, amit csak akarsz, ha tényleg akarod, de akkor igazán komolyan kell venned.” Nagyon hálás vagyok neki ezért.

Így kezdtem az U-ligával. Aztán jöttek a válogatások és a válogatott, és átigazoltam a VOC-hoz Amszterdamba. 16 évesen kerültem az akadémiára. Eleinte nagyjából el is utasítottak, nagyon nehéz volt bekerülni, az edzők nemet mondtak, és azt, hogy fejezzem be a középiskolát. Végül engedték, hogy egy év múlva visszamenjek.

Amikor beléptem az akadémiára, már Amszterdamban játszottam. Mindig vonattal jártam, hazafelé pedig anyám vett fel. A következő évben az egész héten a kézilabda akadémián edzettem, pénteken pedig a klubbal.

A nővérem a tinédzserkorának végén abbahagyta a játékot. Elkezdte a kézin túli életét, és néhány sérülése is volt. Én soha nem kételkedtem benne, hogy folytatom a játékot. Mindig kézilabdázó akartam lenni, a kézilabda volt az életem fő iránya. Persze vannak más dolgok is, mint a családom és a barátaim, de nagyrészt azt, hogy ki vagyok, hol szereztem barátságokat és hol tanultam meg a legtöbbet magamról, azt a kézilabdának köszönhetem.

Talán van, aki túl fiatal, hogy emlékezzen rá, de amikor kicsi voltam, még csak egy számítógép volt a családban. Amikor gyerek voltam, egy órát használtam, aztán a nővérem következett, végül pedig mehettem a nagyszülőkhöz, ahol szintén egy órát töltöttem el a gép előtt. Ezt az időt kézilabda videók nézésével töltöttem a YouTube-on. Görbicz Anitához és Gro Hammersenghez hasonló játékosokat néztem, és olyan akartam lenni, mint ők.

Nagyon fiatalon bekerültem a válogatottba, ami rákényszerített, hogy sokat tanuljak a szükséges mentalitásról. El kell mondjam, hogy olyan volt, mintha cápák közé dobtak volna. 16 éves voltam. Nagyon nehéz időszakaim voltak, hiszen nem játszhattam mindig, néha nem is hívtak be a csapatba, máskor pedig olyan nagy játékosokkal versenyeztem, mint Nycke Groot, Yvette Broch vagy Estavana Polman. Rengeteg különböző típusú játékossal játszottam együtt, és mindenkitől tudtam tanulni valamit. Az idősebb generáció tagjaitól is, mint Pearl van der Wissel. Nagyon büszke vagyok rá, hogy mindegyikükkel játszhattam, és mindegyiküktől tanulhattam.

A különböző edzőktől is sokat tanultam. Voltak, akik játékosként nem kedveltek, mások viszont igen, de mindenkitől rengeteget lehetett tanulni. Így alakult ki bennem a kemény munka iránti elkötelezettség. Volt, hogy egy edző nem vitt el egy versenyre, mire megkérdeztem tőle: „Mit vár tőlem? Mit tegyek, hogy legközelebb pályán lehessek?” Volt pár megjegyzése, én pedig eltökélten dolgoztam azok megvalósításán.

Ugyanez a helyzet egy rossz meccs után is. Amikor a következő edzésre megyek, ott nem 100, hanem 200 százalékot nyújtok, és így megy ez a következő, majd a következő nap is. Sokat tanultam ebből, az olyan helyzetekből, amikor nem megy jól a játék, megsérülök, nem játszom, vagy nem hívnak be a csapatba. Ez teszi igazán kézilabdássá az embert. Hogy mit kezdesz a nehézségekkel. Letaglóznak vagy megerősítenek?

Az iskolát követően az volt az álmom, hogy Dániában játsszak. Volt egy lehetőségem ott, és egy Németországban. Végül Németországot választottam. Közelebb volt az otthonomhoz, így bármikor hazautazhattam, ráadásul fiatal, tehetséges csapat volt, ahol sok lehetőséghez jutottam. Úgy vélem, fiatalon nagyon fontos sokat játszani, minél több játékidőt szerezni, és onnan tovább lehet építkezni.

A családom szinte minden második hétvégén velem volt. Bár valamennyire már hozzászoktam az otthontól távoli lét gondolatához, hisz az akadémia is felkészített erre, nagyon boldog voltam, hogy ott voltak mellettem. Az édesanyám sokat segített, hiszen az első önálló külföldi időszak 18 évesen nagy lépés.

Voltak holland csapattársaim is. Wendy Smits – sajnos körülbelül egy éve elhunyt. Ő is Blombergbe jött velem, és fél évig maradt. Idősebb volt, így sokkal több tapasztalattal rendelkezett. Igazán őrült volt, így sok őrült dolgot tanulhattam tőle. Az ő jelenléte sokat segített. Rákos volt, és túl fiatalon hunyt el, mindössze 39 évesen.

Később két nagyon jó barátom, Rachel Piekhaar és Isabella Jongenelen csatlakozott hozzám. Velük remek időszakot töltöttem el, és ez segített a külföldön játszó profivá válásban.

Amikor a Magyarországra igazolás mellett döntöttem, már nyolc éve játszottam a német bajnokságban és nagyon vágytam valami újra – új kihívásokra, új impulzusokra. Voltak ajánlataim, de eleinte nem gondoltam, hogy megéri. Ha megyek, akkor biztosan akartam tudni, hogy érdemes. Aztán jött az FTC megkeresése, egy olyan klub, amiben mindig is gondolkodtam. Nagyon örültem, és még mindig nagyon boldog vagyok itt.

Azért gondolkoztam az FTC-ben, mert Budapest egy fantasztikus város. Amikor a Bietigheimmel a Bajnokok Ligájában játszottunk, az FTC ellen, azt gondoltam: „Igen, mehetünk Budapestre! Igen, teli csarnokban játszhattunk!” Mindig jó a hangulat ott, és ilyen atmoszférájú meccseken szeretek igazán játszani. Minden egyes bevonuláskor, még ha fáradt vagy és a tét sem túl nagy, akkor is kapsz extra motivációt tőlük. Ezért is kézilabdázom.

A múlt szezonban már az EHF FINAL4 elérése önmagában is fantasztikus volt. Meg akarom nyerni a Bajnokok Ligáját az FTC-vel, és a legnagyobb álmom volt a FINAL4-ba jutás. Hittem benne. Tényleg hittem, még a negyeddöntő második mérkőzésén is, amikor az első meccsen összeszedett nagy hátrányból kellett visszajönnünk, és a szünetben döntetlen volt az állás. Az első meccsen persze nagyon rosszak voltunk. Mindenki, nagyon rossz. Azt mondtam a lányoknak: „Ha rám, Emyre, Lekire és még néhány játékosra nézünk, a statisztikáink nagyon rosszak voltak, mind védekezésben, mind támadásban. Ha mindannyian 30-40 százalékkal többet teszünk hozzá, mint az első mérkőzésen, akkor statisztikailag nagyon egyszerű a helyzet, ha így számolunk. Szóval van esély.” Elkezdtük ezt a meccset, és jó érzésem volt, majd a szünetben azt mondtam: „Még mindig megcsinálhatjuk.” Kijöttünk a szünet után, és tudtam, hogy miénk lesz a meccs. Biztos voltam benne.

Az elődöntő megnyerése őrület volt. Utána olyan energia van benned, hogy nem tudsz aludni. Másnap, a döntőn olyanok voltunk a pályán, mint a zombik, mert az elődöntő nehéz meccs volt.

Én egy győztes típus vagyok. Nagyon szomorú voltam a döntő után. Nagyon csalódott voltam, de most, egy idő után már tudom, hogy büszkék lehetünk arra, ahogy eljutottunk oda – nem volt könnyű –, és hogy bejutottunk a döntőbe. Nem játszottunk rosszul a döntőben a Vipers ellen. Csak nagyon rosszul kezdtünk. Összességében pedig Lunde ellen játszani nem könnyű – minden tiszteletem az övé, ő arra született, hogy trófeákat halmozzon. Ez a nő minden döntőt lezár.

A csapatunkban igyekszünk pozitívak lenni, de ugyanakkor realisták is vagyunk, és ki tudjuk mondani, ha rosszul játszottunk, és fejlődnünk kell. Csak így juthatunk tovább. Szerencsések vagyunk. Csapatsportot játszunk, így legtöbbször 12-13 másik játékos segít megoldani a problémát. Csapatunk ereje abban rejlik, hogy igazán csapat vagyunk. Mindenki egyenlő, és sokat segítünk egymásnak, így nem tekintem magam a csapat nagy vezetőjének, annak ellenére sem, hogy az egyik legtapasztaltabb én vagyok.

A vezetői szerepemet abban látom, hogy gondoskodom arról, hogy mindenki jól érezze magát. Soha nem akarok senki fölé helyezni magam, mert ugyanannyi munkát teszünk bele. Nem számít, hogy 200 válogatottságod van, és valaki más meg nem játszik válogatott meccseket. Mindannyian ugyanazért a célért dolgozunk. Nagyon élvezem, amikor a fiatal játékosok keményen dolgoznak, aztán lehetőséget kapnak, és berobbannak. Talán ez is egyfajta vezetés, hogy hozzáteszek a csapat légköréhez, de úgy érzem, hogy mindent együtt kell csinálnunk.

Ez is a csapatsport szépsége – a belső támogatás és az ebből fakadó barátságok. A kézilabda révén rengeteg örök barátot szereztem; megannyit minden csapatban, ahol játszottam.

Persze, ott van Estavana – vele 14 éves korunk óta együtt játszom. A „tehetségek” – a fiatal, fiatal válogatott – között ismerkedtünk meg, és az első naptól kezdve megvolt ez a klikk. Együtt voltunk az akadémián is. Mindenen együtt mentünk át, és magánügyekben is mindent tudunk egymásról. Ez olyan barátság, ami soha nem múlik el. Egy másik nagyon fontos barátom Delaila Amega. Velünk volt a válogatottban, amikor világbajnokok lettünk, de sérülések miatt abba kellett hagynia. Aztán az FTC-nél például Leki. Nem ismerem őt olyan régóta, de ő volt az, aki mellettem állt az egyik legnehezebb időszakban.

A nagypapám nagyon beteg volt. Egyre fogyott az időm, hogy hazaérhessek és ott legyek mellette az utolsó napokban, aztán elhunyt. Természetesen nem volt könnyű, hiszen a nagypapám számomra olyan, mint az apám, és ő is nagyon fiatal volt. Az akkori edzőm, Gábor is mellettem állt abban az időben. Azt mondta, hazamehetek vagy maradhatok edzeni és játszani, ahogy szeretném: „Tedd azt, amit helyesnek érzel.”

A nagypapám nagy támogatóm volt. Nagyon büszke volt. Mindig eljött a válogatott meccseire. Ő volt az egyik, aki végigvezette velem az egész országot, hogy Angela edzhessen és játszhasson.

Éppen időben értem oda, hogy utoljára láthassam. Várt rám. Az nyolcaddöntőt játszottuk a Krim ellen, és ezt a meccset követően egyből repültem haza. Egész nap és éjszaka vele voltam, aztán elment. Azt mondta: „Azt akarom, hogy játssz. Azt akarom, hogy nyerj, és akkor jöjj vissza.” Az előző hetekben eleget voltam otthon, így már lezajlottak a szép búcsúzások és beszélgetések. Nagyon örültem, hogy ez megadatott nekünk.

Olyan ember vagyok, aki megpróbálja egyedül kezelni a dolgokat. Nem szeretem terhelni a családomat, hogy aggódjanak. Nagyon sokat segítettek a kézilabdázóvá válás logisztikájában, így a mentális hozzáállás és a munka rám tartozik. Megtanultam, hogy nincs rövidebb út a kemény munka helyett, ami azt is jelenti, hogy látni kell, mit kell fejleszteni; hogy ha minden rosszra fordul, akkor is rendbe jöhet minden – mindig lesz másik megoldás; és hogy egyedül kell hinned magadban és így kell előre haladni.

Soha nem adom fel. Lehet, hogy gyengén játszom, de soha nem fogom leszegni a fejem. Kézilabdázom, mert nagyon szeretem, és ha igazán jó szeretnél lenni és elérni a csúcsot, akkor dolgoznod kell. Semmittevéssel nem lehet a csúcsra érni. Tudom, hogy a nyomás és a leterhelés egyes játékosok számára küzdelmes, és az elmúlt években a mentális egészség komoly témává vált a kézilabdában. Úgy gondolom, az egyensúly és hogy arra koncentráljunk, amit befolyásolni tudunk, az a kulcs. Vannak, akik mindig kontrollálni akarnak mindent, de ez nem megy, mert emberek vagyunk. Jó, ha gyorsan megtalálod ezt az egyensúlyt a játék élvezete, a kemény munka és a csapattársakkal való szórakozás között. Az is nagyon fontos, hogy biztonságban érezd magad a csapatban, ezért figyelek arra, hogy mindenki jól érezze magát.

Úgy gondolom, hogy mindezek a tényezők együtt kellenek ahhoz, hogy élvezhessük azt az életet, amit élhetünk. Kézilabdázhatsz. Edzhetsz minden nap. Azt csinálhatod, amit a legjobban szeretsz.

Összességében úgy gondolom, hogy a történetem fő témája az, hogy nem szabad feladni. A válogatottban, az ifjúsági csapatban először visszautasítottak a kézilabda akadémiánál. Aztán csak a válogatottal edzettem, és nem válogatottak be. Egyre keményebben dolgoztam, beválogattak, de még mindig nem játszottam. Egyre többet és többet kellett tennem, aztán edzőt váltottunk. Egyes edzők kihagytak a keretből, mások betettek. Soha nem volt könnyű, de soha nem adtam fel, és mindig azt mondtam: „Ez a szenvedélyem. Csak én tehetek érte és egyre keményebben és keményebben fogok dolgozni.” Ugyanez vonatkozik a klubokra is. Mindig néhány extra lépést kellett tennem.

Soha nem szabad feladni, mindig kommunikálni kell és tanulni másoktól. Mindenkinek megvan a története. Mindenki a maga módján csinálja. Ez a sport szépsége – hogy mindenkinek megvannak a saját gondolatai, a saját útja, a saját története. Az enyém nem mindig volt könnyű, de mindig nagyon élveztem, és végül minden a helyére került – és még nem végeztem.

– Angela Malestein

(ehf.com)