A szinte bármelyik poszton bevethető játékosunkkal beszélgettek a családjáról és eddigi pályafutásáról.

– Már csak a neved alapján is nagyon érdekes lehet a családfád, eligazítasz bennünket az ágai közt?
– Annyira azért nem bonyolult: édesanyám lett, édesapám félig marokkói, félig török.

– Így aztán hol máshol születtél volna, mint Németországban…
– Édesanyám 19 évesen kivándorolt Németországba, egy bárban kezdett el dolgozni, ott találkozott édesapámmal. Ebből lettem aztán én, meg az öcsém. A szüleim később különváltak, a ma is Németországban élő édesanyámmal minden nap beszélünk telefonon, nagyon szoros a kapcsolatunk.

– Ha valaki azt kérdi, minek érzed magad leginkább a többféle származás közepette, mit felelsz?
– Úgy érzem, marokkói van bennem a legtöbb, és ugye a külsőm is erről árulkodik. Valahol azért töröknek is érzem magam, és egy kicsit azért lettnek is.

– Mégis édesanyád nevét viseled.
– Igen, bár nem tudom, miért. Lett rokonból van a legkevesebb, török, és főleg marokkói annál több van.

– Meg is látogatod őket?
– Törökországba sokat járok, a téli szünetben is elutaztam oda. Marokkóban viszont még sosem voltam.

– Dacára annak, hogy annak érzed magad a leginkább?
– Igen. Meg akarom természetesen ismerni az országot, a futball miatt azonban egyelőre nem volt rá módom. Világéletemben csak futballoztam, mindig az volt az első, és az edzések, a meccsek, a felkészülési periódusok mellett csak a törökországi utazásokra maradt idő.

– Mi volt az első reakciód, amikor értesültél arról, Dejan Sztankovics személyében egy korábbi világklasszis érkezik a csapathoz?
– Megosztottam a hírt a családommal örömömben, mégiscsak a futball egy híressége lett az edzőm. Sok meccsen láttam játszani gyerekkoromban, amikor még sok focit néztem… Manapság jóval kevesebbszer ülök le a tévé elé, már inkább csak játszani szeretek, de azt nagyon.

– Milyen típusú tréner? Aki megtartja a két lépés távolságot, vagy igyekszik közelebbi kapcsolatot kialakítani a játékosaival?
– Alapvetően közvetlen, de amikor a helyzet megköveteli, nagyon is szigorú. Ránk is fér persze a szigor. Jó érzékkel engedi el olykor a gyeplőt, amikor viszont munka van, nem viccel. Olyankor megköveteli a komolyságot.

– Amikor a Fradi kopogtatott, nem kellett hezitálnod?
– Egy pillanatig sem. Bár több klub megkeresett, a fejemben a Ferencváros állt az első helyen, mert tudtam, hogy nagy klub, rendszeres európai kupaszereplő, én pedig valamelyik európai kupasorozatban szerettem volna játszani.

– Sikerült.
– Igen, a Konferencia Liga valamennyi csoportmeccsén a pályán lehettem, nagyon élveztem, a futball vonatkozásában életem legjobb néhány hónapján vagyok túl. Minden egyes nemzetközi mérkőzést szuper tapasztalatnak gondolok.

– Hovatovább roppant eredményesen szerepeltetek, mégis, melyek a legfontosabb tanulságai a Fiorentina vagy a Genk elleni összecsapásoknak?
– A leginkább arra szolgáltak jó tapasztalással, hogy megtudd, hol tartasz. Mert ezek valóban kiváló együttesek, remek játékosokkal, össze tudod velük magadat vetni.

– És mire jutottál?
– Arra, hogy van, amiben előttünk járnak, ők például kicsattannak az önbizalomtól, rendkívül magabiztosak a pályán, az első perctől az utolsóig pontosan tudják, mit akarnak, ebben mi még javulhatunk. Ami az egyéni képességeket illeti, nekem leginkább a fejjátékomat kell fejleszteni, az atletikusságom, gyorsaságom, cselezőkészségem rendben van. A fanatizmusommal ugyancsak nincs gond.

– Szóval képes lennél már hétről-hétre ezen a szinten, mondjuk a Serie A-ban futballozni?
– Szerintem igen. Ez a tervem a következő évekre, eljutni a topligák egyikébe.

– Ahhoz azért nem ártana egy-két szuperprodukció az igazán nagy meccseken, mint amilyen az Olympiakosz elleni is lesz…
– Ez így van, de ugyanúgy nyerni akarok ebben a párharcban is, mint a csoportküzdelmekben, és a csapattársaim sincsenek ezzel másként.

A teljes beszélgetés: Büntető