Clubunk csupaszív erőemelőjével, Sas Sándorral beszélgettek.

Sepsi vagy Fradi?
Mindkettő! Olyan nekem a Sepsi és a Fradi, mint Erdély és Magyarország. Úgy szoktam fogalmazni, hogy Magyarországon itthon vagyok, amikor hazamegyek Erdélybe, akkor meg otthon. S amikor átjövünk, vagy éppen átmegyünk a határon, a fiammal már azon tanakodunk, melyik hiányzik jobban. Tudni kell, Erdélyben a legtöbb fradista Sepsiszentgyörgyön él, már kiskoromban magamba szívtam a Ferencváros iránti szeretetet és rajongást. A tömbházban, ahol laktunk, a rokonok gyakran összejöttek, ha lehetett nézni a Fradi-meccset, mindenki azt nézte. Hála az égnek, ma már odahaza is van egy jó csapat, szép sikereket ér el a bajnokságban, a Román Kupát is megnyerte kétszer, büszkék is vagyunk rá. Szoktam mondani amúgy, hogy minden rendes ember fradista, csak van, aki még nem tudja…

A gyerekkori emlékek még Sepsiszentgyörgyhöz kötik?
Kilencéves koromig éltem otthon. A forradalom 1989 decemberében tört ki, édesanyám utána hozott át minket. A miénk volt az első család, amelyik elhagyta a várost. Akkor még egy-két óra alatt meg lehetett kapni az útlevelet, 1990 január elsején már Magyarországon voltunk, azóta itt élek. Persze az ember sosem felejti el, honnan jött. Énnekem erdélyi feleségem van, minden évben hazajárunk. Vár minket anyós, após, nagynéni, unokatestvér… A fiam, Dániel viszont már itt született, ide jár iskolába, itt sportol kiskora óta, ezért is mondom azt, hogy Magyarországon itthon vagyunk.

Úgy hallottam, gyerekkorában csak azt a sportágat nem próbálta ki, amelyik nem létezett…
Örökmozgó voltam! Édesanyám nem tudott úgy hazamenni, hogy négy-öt másik anyuka ne azzal várja, hogy elpüföltem a gyerekét… Az állapotomból adódóan a felsőtestemet mindig jobban használtam, ami a korosztályomhoz képest fejlettebb is volt. Még fociztam is ám! Kerekesszékben… Furcsa, ugye? Kapus voltam, ha már futni nem tudtam, beálltam a kapuba, mert így én is kiélhettem a vágyaimat. Na, szóval, aktív gyerek voltam, folyton nyüzsögtem. Amikor már a Mexikói úti mozgásjavító általános iskolába jártam, akkor nyílt először lehetőségem arra, hogy komolyabban kipróbáljak néhány sportágat. Úgy csillogott a szemem, mint még soha! Azt az energiát, amit addig a bunyóba és a csintalanságba öltem, a sportba igyekeztem beletenni. Úsztam, kosaraztam, teniszeztem, pingpongoztam, atletizáltam. Jaj, Istenem, mit is űztem még?

Netán felemelt egy-két tárcsát?
Tizennégy voltam, amikor életemben először láttam súlyzót. A Testnevelési Főiskolán rendeztek egy fekvenyomó bajnokságot, ott száz kilót nyomtam ki úgy, hogy előtte még csak nem is edzettem. Rá három hónapra Pöstyénben volt az Európa-bajnokság, akkor már betöltöttem a tizenötöt – ott százhuszonöt kilót nyomtam ki, azzal lettem ötödik. Tulajdonképpen az volt az, ami „berobbantott”. Nagyon szegény családból származom, megözvegyült édesanyám három gyereket nevelt, ha olyan sportot választok, amihez sok pénz kell, nem tudta volna finanszírozni. Az erőemeléshez szerencsére nem sok minden kellett az edzéscuccon és az erőn kívül, ráadásul rögtön megfogott. Én mindent a sportnak köszönhetek. Fiatalon még zavart, ha valaki úgy nézett rám, hogy közben azt gondolta, jól van, szegény mozgássérült gyerek, hadd csinálja. Ehhez képest eljutottam odáig, hogy kétszázhúsz kilóval én tartom a magyar csúcsot – azt azért ki kell nyomni. Ha szabad, egy gondolat erejéig visszatérnék oda, hogy tizennégy évesen kinyomtam a százat. Akkor azt éreztem, hogy végre én is le tudok tenni valamit az asztalra, be tudom bizonyítani, hogy érek annyit, mint bárki más. Azt tudni kell, engem soha nem az motivált, hogy megmutassam a világnak, vagy ennek és annak – mindig magamat akartam legyőzni! Egész életemben. Ha valakivel versenyzek, az maga Sas Sándor.

Érezte már úgy, hogy legyőzte önmagát?
Még nem. S nem tudom, valaha elfog-e ez az érzés. Olyan már volt, hogy vettem egy mély levegőt, és azt mondtam magamban, hú, ez most oké, jó úton vagyok, de nap mint nap azért küzdök, hogy többet, majd még többet préseljek ki magamból. A feleségemmel szoktuk beszélni, nem árt, ha néha az ember egy tükröt tart maga elé. Nos, ha belenézek abba a tükörbe, nem egy szomorú embert látok, hanem egy nagyon is boldogat! És egy elszántat. Volt két nagy műtétem, kétszer leszakadt a vállam, a második beavatkozás után sokan azt mondták, nem leszek képes erre a szintre visszatérni. Én mégis elindultam ezen az úton. Hosszú ez az út, még azt sem jelenthetem ki, hogy már látok némi fényt az alagút végén, mégis hiszek abban, hogy elérem, amit szeretnék.

Soha, de soha nem volt olyan pillanat, amikor arra gondolt, hogy ezt nincs értelme csinálni?
Hogy én feladjak valamit? Az kizárt! A tokiói olimpiai évében, 2021-ben szakadt le a vállam másodszor. Vasárnap utaztam volna az utolsó kvalifikációs versenyre, csütörtökön megtörtént a baj. Életem ötödik paralimpiája ezzel elúszott… Más Tokióba ment, én a műtőbe. Három és félórás operáció volt, a doki, egy világhírű specialista utána elárulta, ilyen vastag vállat életében nem látott, bele is tört egy-két műszer, végül horgonycsavarral fogták össze… Szegény alaposan megküzdött velem. Amint megvolt a beavatkozás, felsóhajtottam, mert láttam magam a már említett utat. Az ötödik paralimpiámról lecsúsztam, de nem keseregtem emiatt, sokkal inkább örültem annak, hogy túl vagyok a műtéten, és adott a lehetőségem arra, hogy visszakapaszkodjak a csúcsra.

Nem először, ugyebár…
Még a kazahsztáni világbajnokságon történt, hogy a bemelegítés során kinyomtam a százhetvenet négyszer. A negyediknél megreccsent a vállam. Mondták, hogy műteni kell. Csakhogy nekem a két kezem a két lábam, azzal dolgozom. Vállalkozó vagyok, tizenkilenc éves korom óta önfenntartó vagyok, munkáltató vagyok, családom van, emberekért felelek – az nem úgy van, hogy hónapokra kiveszem magam a melóból azzal, hogy a két kezemből egyet kivonok a forgalomból… Rosszul voltam a gondolattól, hogy ágyhoz leszek kötve, hogy nem mozoghatok, nem edzhetek. Hogy én helyben üljek? Na, ne! Időbe telt, mire rávettem magam az operációra. Utána viszont elkövettem egy nagy hibát. Át akartam menni még a falon is… Egy hónappal a műtét után elkezdtem százhatvanat nyomni, amit persze az élet megbosszult – így jutottam el a második beavatkozásig. A tokiói paralimpia augusztus huszonnegyedikén kezdődött, én aznap feküdtem kés alá…

A második műtét után már türelmesebb volt?
Mondjuk… Sokat segített ezen a téren, hogy eleinte húsz kilót sem tudtam kinyomni. Nem szeretek tétlenkedni, ez az igazság. Tizenkilencszeres magyar bajnok vagyok, de idén csak második lettem, igaz, hosszú kihagyás után. Tisztában vagyok vele, ilyen előzmények után szépen csillog az ezüst is, ám az arany még szebben. Lehet, egy-két évtized múltán, amikor már nem versenyzek, jót mosolygok ezen, de most még az hajt, hogy újra nyerjek. Európa-bajnokságról is van három ezüstöm meg három bronzom, ha nem tévedek, Magyarországon csúcstartó vagyok a hat Eb-éremmel, amire büszke is vagyok, de egy arany nagyon hiányzik a gyűjteményből. Azon vagyok, hogy teljessé tegyem a kollekciót. Az a jó, hogy bár a második műtét előtt sokan nem fogadtak volna a visszatérésemre, most erről beszélgethetünk. Egy hónapja kint voltam Lengyelországban, nyomtam száznegyvenet, utána egy ismerősöm azt mondta, figyelj, Sanyi, pont száznegyvennel nyomtál többet, mint aki abbahagyta volna. Ez jólesett, adott egy újabb lendületet. Legközelebb már itt, a Népligetben kinyomtam a százhatvanat is. Szóval, lassan alakulok.

Mi a cél?
A csúcs! Vagy azon is túl… Az akaratomon, az erőmön, ha úgy tetszik, az akaraterőmön nem múlik! Az ötödik paralimpiámra nagyon szeretnék kijutni. Aztán a hatodikra is! Eddig Athénban, Pekingben, Londonban és Rio de Janeiróban képviselhettem Magyarországot – lélekemelő volt! Olimpián, világ- és Európa-bajnokság ez idáig harmincháromszor viselhettem a címeres mezt, aligha kell részleteznem, ez mit jelent számomra. Athénban kilencedik lettem, Pekingben hetedik, Londonban érvénytelen gyakorlat híján kiestem, Rióban viszont majdnem összejött az érem, ott ötödik lettem. Azt azért tudni kell, ez egy szubjektív sportág, a világ keleti fele elég szépen uralja, európaiként, ha nem is lehetetlen, de nehéz odaérni a dobogóra. A londoni játékokat követően valamelyest megcsömörlöttem az egésztől, elmentem nehézatlétának. Beérhettem volna, teszem azt, a gerelyhajítással, de még szükségem volt a diszkoszvetésre és a súlylökésre is – ha már mindhármat lehet kerekesszékből csinálni… Ahol elindultam, érmes lettem. Súlylökésben ötödik, gerelyhajításban hetedik, diszkoszvetésben kilencedik voltam a világranglistán. A kisördög azonban végig ott motoszkált bennem: nem úgy fejeztem be az utolsó versenyemet erőemelőként, ahogy szerettem volna, mi lenne, ha adnék még egy esélyt magamnak? Végül adtam. Ehhez az is kellett, hogy a legjobbkor kapjam meg karrierem talán legnagyobb lehetőséget: imádott klubom, a Ferencváros sportolója lettem. Addig csak szurkoltam a Fradinak, a fiammal minden hétvégén ott voltunk a focimeccseken, követtem a többi szakosztály eredményeit is, de amikor bekerültem a Fradi-családba, egy csapásra megváltozott körülöttem minden. Azt éreztem, hogy itt mindenki bízik bennem, hogy ott tényleg ki tudom hozni magamból a legtöbbet. Akkora lökést kaptam, mint talán még soha. Ha nagyritkán rossz kedvem van, vagy nem úgy megy az edzés, ahogy szeretném, elkezdem olvasgatni a klub olimpiai bajnokainak nevét a márványtáblán, nézegetem a fotókat. Egy idő után elszégyellem magam, visszamegyek, és tolom tovább. El akarok érni valamit, és nem teszek meg mindent érte?! – mondom ilyenkor magamban. Újra és újra begyújtom a rakétákat, hogy, na, akkor mindent bele! Még a műtétek sem tudtak megállítani. Voltak, akik azt mondták, túl magasra teszem a lécet. Meglehet, igazuk van, de ha már a felét elérem annak, amit kitűztem magam elé, már jó vagyok, nem? Addig mindenesetre nem nyugszom, amíg egy olimpiai medáliát nem akasztanak a nyakamba. Utas többször is voltam a játékokon, most már érmes akarok lenni!

Mi dolgozik önben leginkább, a dac, az elszántság?
Nem véletlenül vagyok fradista, maximálisan tudok azonosulni a klub mottójával: küzdeni mindig, feladni soha! A környezetemben csodálatos emberek vannak, akik rengeteget tesznek értem, nekik is örömöt szeretnék szerezni. Negyvenhárom évesen elmondhatom magamról, nincs bennem düh, nincs bennem gyűlölet, nincs ellenségem, nincs ellenségképem. Szerintem a mai világban nagy szó, ha valaki úgy élheti a mindennapjait, hogy nem haragszik senkire és semmire.

A teljes interjú, amiben egy nagy álomról is beszél Sanyi: Sportal