Focistáink mesterével beszélgettek játékos- és edzői pályafutásáról és a Fradiról is.

Crvena Zvezda – Partizan, Lazio – Roma, Inter – Milan. Melyik derbit választaná?
Mindhárom teljesen különböző. A belgrádi derbi mindenkinek személyes ügy, ez a szív összecsapása. Ha veszítesz, szurkolóként és játékosként is meg kell emésztened a vereséget – vagy éppen vezetőedzőként és szurkolóként, ahogy később velem történt. Ilyenkor duplán szenved az ember. A Lazio – Roma derbi két teljesen más életstílus és szemlélet csatája. Belgrádban az emberek ugyanolyanok, csak a szín más, az olasz fővárosban más a helyzet. Rómában mindig elképesztően forró volt a hangulat ezeken a meccseken. Két héttel a derbi előtt ki lehet menni az utcára, két héttel utána is, a szurkolók közös képet kérnek, veled ünnepelnek, de vereség esetén jobb, ha ki sem teszed a lábad otthonról. A milánói derbi pedig maga a milánói Scala, mintha színházban lennél. Amolyan városi látványosság, ahol 82 ezer ember megtölti a stadiont. Hetvenezer drukker az egyik-, tízezer szurkoló másik csapatnak szorít, a „vendég” csapat fanatikusait csak a második karéjon lehet látni. Ez a derbi a presztízsről szól. A helyi látványosság, amit mindenki élvez. Ám akár nyersz, akár veszítesz, a világ nem dől össze, a lényeg, hogy valamelyik tábor másnap azt mondhatja: ma jó napom van, mert legyőztük a városi riválist.

Hogyan kapta Olaszországban a sárkány becenevet?
Oh, igen, a Drago… Nagyon erős lövéseim voltak, Olaszországban pedig az ilyen löketeket a sárkány által köpött tűzgolyóhoz hasonlítják, ez a „Fiammata di Drago”. A bombáimat az Inter drukkerek nevezték el ilyen tűzgolyónak, ezután kezdtek Dragónak, azaz sárkánynak hívni.

José Mourinhót egyik mentoraként szokta említeni, ám úgy tudom, a kapcsolatuk nem indult zökkenőmentesen az Internél.
Sosem volt problémánk egymással, egyszerűen csak arról volt szó, hogy az Inter korábbi edzője, Roberto Mancini nagyon közel állt hozzám, korábban csapattársak voltunk, olyan volt számomra, mint egy idősebb testvér. Az újságok sokat írtak erről, a médiában felkapták a témát, minden nap erről szóltak a hírek, ezért úgy döntöttem, hogy három hétre Amerikába utazom a családommal, és kiszellőztetem a fejem, hogy ne kelljen ezt hallgatnom. Amikor visszatértem a nyári felkészülés kezdetére, José Mourinho az öltöző előtt várt, és behívott az irodájába. Azt mondtam magamban: akkor ez ennyi volt, kezdhetek csomagolni. Nagyjából fél órát beszéltünk. Ha azután a fél óra után José azt kérte volna, hogy ugorjak le a száz emeletes épületről érte, simán leugrottam volna. A kapcsolatunk az első perctől tökéletes volt, attól függetlenül, hogy mit írtak az újságok. Azt mondta, hogy azt a Deki Sztankovicsot akarja látni, aki a Lazio–Porto UEFA-kupa elődöntőben játszott az akkori csapata ellen. Azt a Dekit akarta, én pedig megígértem neki, hogy megkapja. Két idényen keresztül voltam a játékosa, és megtanultam, hogy olykor az edzőnek a meccsek, az idények, vagy bizonyos hónapok alatt nem a játékosra, hanem a férfire van szüksége. Mert amikor jönnek a fontos meccsek, amikor egyre nő a nyomás, akkor a karakter és a személyiség legalább annyira fontos, mint a sebesség, a taktika, vagy a technika.

Tagja volt annak az Internek, amely a 2009/2010-es idényben az olasz bajnokságot, az Olasz Kupát, és a Bajnokok Ligáját is megnyerte, a Barcelona elleni elődöntő pedig BL-klasszikussá vált. Hogy nézett ki a felkészülés a világ legjobb csapata ellen? Hogyan készítette fel Mourinho a csapatot arra a párharcra?
A jelszó az volt: futás és sírás. A harminc éven feletti játékosok utolsó esélyként tekintettek arra a BL-idényre. A keretben persze voltak olyan futballisták, mint Marco Materazzi, aki világbajnok volt, de a BL-t akkor is minden futballista meg akarja nyerni, klubszinten ennél nincs feljebb. Alaposan felkészültünk a párharcra, tudtuk, hogy szenvedés, bátorság, szervezettség kell a sikerhez, na és persze: futás és sírás. José annyit kért, hogy egygólos előnnyel menjünk a visszavágóra. Némileg szerencsénk is volt, mert a vulkánkitörés miatt a Barcelona nem repülhetett Milánóba, busszal kellett utaznia, az éjszakát Monte Carlóban töltötte, és utána még több száz kilométert kellett utaznia Milánóig, emiatt talán fáradtabb voltak a szokásosnál. Amikor aztán a Barcelona megszerezte a vezetést, az volt a lényeg, hogy meccsben maradjunk, azt követően pedig olyan nyomást helyeztünk az ellenfélre, amire nem volt felkészülve. Wesley Sneijder góljával egyenlítettünk, és a remek védekezésünk mellett minden kontratámadásunkban ott volt a gólveszély – ez volt a nagy fegyverünk. Diego Milito góljával kialakult a 3–1-es végeredmény, de sajnos a meccsen begyűjtött sárga lapom miatt nem játszhattam a visszavágón. A Camp Nouban aztán kétszer annyit futottunk, és kétszer annyit sírtunk. Főleg azután, hogy a 28. percben Thiago Motta szó szerint a semmiért kapott piros lapot. Hihetetlen volt! De kibírtuk a nyomást, mert csapatként elképesztően egységesek voltunk. A csapatszellemet nem lehetett megtörni. Mindenki meghozta az áldozatot a sikerért, és ha egy meccsen 11 kilométert kell futni, akkor azon a meccsen mindenki 12 és felet futott, hogy azzal a másfél extra kilométerrel kisegítse a társát. Kibírtuk azt a 95 percet, a Bayern elleni döntő előtt pedig José azt mondta: a fináléban nem futballozni kell, hanem nyerni! Nem a részvétel, hanem a győzelem a fontos. Utolsó esélyként tekintettünk arra a meccsre, az utolsó lehetőségünk volt, hogy elhódítsuk azt a csodálatos serleget.

2013-ban vonult vissza a profi futballtól, majd 2019-ben a Crvena Zvezda vezetőedzője lett, ahol három bajnoki címet, és két Szerb Kupát nyert a csapattal, és a nemzetközi porondon is sikeres volt a klubbal. Tavaly nyáron mégis felállt a kispadról, miután alulmaradtak a Maccabival szemben a BL-rájátszásában. Miért döntött úgy, hogy távozik?
Ha maradtam volna, vélhetően újabb bajnoki címet nyerek a csapattal, most pedig a BL-csoportkörben szerepelnénk… A nyomással nem volt bajom, ahhoz már hozzászoktam, de érzelmileg teljesen kimerültem. Nem maradt semmi energiám. Elég szenvedélyes ember vagyok, megélem a meccseket, a helyzeteket, minden találkozón a csapatom és a klubom része akarok lenni, mert dolgozni csak teljes szívvel tudok. A Maccabi elleni kiesés után azt éreztem, hogy szurkolóként, korábbi játékosként, és vezetőedzőként is szegényebb lettem egy álommal, ez pedig érzelmileg teljesen kimerített.

Elégedett azzal, amit eddig látott a Ferencvárostól?
Igen. Nem volt egyszerű a helyzet, mert a Ferencváros egyetlen nemzetközi meccset veszített el a mostani idényben, ám az a mérkőzés történetesen nagyon fontos volt. A kinevezésemkor viszont olyan csapatot vettem át, amely sorra szállította a győzelmeket, épp ezért nagyon óvatosnak kellett lennem, hogy ne forgassam fel a csapatot, de ezzel egyidőben átadjam azokat az elképzeléseket, amelyek megvalósítását látni szeretném a játékunkban. Ennek a klubnak a győzelem van belekódolva a DNS-ébe, nem véletlen, hogy mindhárom versenysorozat egyformán fontos. Itt egyetlen idény előtt sem lehet azt mondani, hogy most a bajnokság élvez elsőbbséget, esetleg a nemzetközi porond, vagy éppen a hazai kupasorozat. Itt minden versenysorozatban győzni kell!

Mikor mondhatjuk azt, hogy ez már teljes mértékben az ön csapata?
Ezt már most is kijelenthetjük, mert az első perctől magaménak érzem ezt a csapatot. A fejlődés viszont hosszabb folyamat, nem egyik pillanatról a másikra történik. Szerencsére a labdarúgók vevők a közös munkára, pozitív energiákat érzek a csapat körül, és ez akkor is igaz, ha a legutóbbi, DVSC elleni bajnokin csak egy pontot szereztünk. Senki sem volt elégedett a 2–2-es döntetlennel, ám mindannyian tudtuk, miért alakult így a meccs. Egyfelől, mert a Fiorentina elleni Konferencia Liga-találkozó sokat kivett belőlünk, másfelől tudat alatt talán túlságosan megnyugodtunk a kétgólos vezetés után.

Milyen messzire juthat a Ferencváros Európában a mostani idényben, illetve a távolabbi jövőben?
Amikor terveket szősz az életben, Isten fentről rád mosolyog, és azt mondja: „Látom, megvan a terved, bravó!” Csakhogy sosem tudni, végül mi lesz a tervekből… Próbálunk folyamatosan fejlődni, és mindent beleadni a meccseken. Azt is, amiről talán még azt sem tudjuk, hogy megvan bennünk. José Mourinhóért száz százalékot adtam, de ő képes volt további húsz-harminc százalékot kicsikarni belőlem, én pedig arra gondoltam: „Nahát, hát ezt meg honnan hoztad elő?” Szóval olykor a mindennél is többet kell adni. Reálisan nézve megvan az esélyünk arra, hogy továbbjussunk a Konferencia Liga-csoportból, ezzel együtt nem könnyű a helyzetünk, mert a második és a harmadik kalapból is a legerősebb ellenfelet kaptuk, és a Csukaricskit sem szabad lebecsülni, alaposan megszenvedtünk a győzelemért a hazai meccsen. Az első két meccsen jó eredményt értünk el, de ez a sorozat olyan, mint egy négycsapatos bajnokság. A következő két hónapban kemény meccsek várnak ránk, hamarosan pedig felmérhetjük, hol tartunk a Genkhez képest. Két döntő vár ránk a belga együttes ellen, márpedig José is megmondta: a döntőket nem lejátszani kell, hanem megnyerni. Mi is a győzelemre törekszünk majd ezen a két találkozón.

A teljes interjú: Sportal