Rákosi Gyula bácsit kérdezték a világbajnoki szereplésekről.

Rákosi Gyula

Pályafutásom során a Ferencvárossal játszottam a Vásárvárosok Kupájában, az UEFA-kupában, a BEK-ben, válogatottként tagja lehettem a római olimpián harmadik helyen végző válogatottnak, s futballozhattam az Európa-bajnokságon harmadik helyezett csapatban is, ám a chilei és az angliai világbajnokság mindent felülír, még akkor is, ha mindkétszer csupán a negyeddöntőig jutottunk. Nagyszerű kerettel utaztunk Chilébe az 1962-es világbajnokságra, klasszis játékosok sora volt a csapatban, s egyáltalán nem a véletlennek tudható be, hogy a csoportmeccseken megvertük Angliát 2-1-re. Bulgáriát nélkülem is 6-1-re. Argentínával pedig gól nélküli döntetlent játszottunk, s aztán jöttek a csehszlovákok. Sajnos korán kaptunk egy gólt, s aztán következett Tichy Lajos. Míg élek, nem feledem, a kaputól úgy 25 méterre szabadrúgáshoz jutottunk, természetesen Lajos állt a labda mögé, s hatalmas lövése nyomán a lécről a gólvonal mögé pattant a labda. Mindenki gólt kiáltott, csak az orosz játékvezető, Nyikolaj Latisev látta másként. Ettől persze még nem lett volna szabad kikapnunk, hiszen számtalan helyzetet dolgoztunk ki. Noha erős volt a keret, az különböztetett meg bennünket az Aranycsapattól, hogy míg Puskás Öcsiék öt helyzetből hatot berúgtak, nekünk hat helyzet kellett egyetlen gólhoz, pedig a döntőig menetelhettünk volna. Négy évvel később csoportelsőként jutottunk a negyeddöntőbe úgy, hogy előbb kikaptunk Portugáliától, aztán emlékezetes mérkőzésen megvertük Brazíliát, majd Bulgáriát, s mint Chilében, itt is hajszálon múlt a negyeddöntőből való továbbjutás. Emlékszem, már a harmadik percben vezettek az oroszok, s aztán a második félidő elején rúgtak még egyet. Hiába kaptunk észbe, hiába támadtuk végig a második játékrészt, hiába szépített Bene Feri egy csodás akció végén, nem sikerült az egyenlítés. Pedig rengeteg lehetőségünk volt, például előttem is adódott, ám nem sokkal a meccs lefújása előtt luftot rúgtam két méterre a kaputól, a labda pedig a támaszkodó lábamról nem a kapuba pattant. Sokszor sokan megkérdezték már, miért maradt ki az a kihagyhatatlannak tűnő helyzet. Viccesen azt szoktam mondani, hogy a szovjet csapatban futballozott egy magyar, Szabó József, és meccs előtt megbeszéltük, ha engedjük nyerni őket, akkor az orosz hadsereg kivonul az országból, s lám, úgy is lett, harmincegy évvel ezelőtt az utolsó orosz katona is elhagyta az országot…

NS