Női kéziseink kiválóságával, Angela Malesteinnel beszélgettek.

– Sokat lógott az iskolából?
– Megesett, hogy betelefonáltam, és azt mondtam a tanárnak, hogy nem tudok bemenni, mert orvoshoz kell mennem, ami persze kamu volt. Emellett elég gyakran késtem, ennek ellenére nem voltam kirívóan rossz gyerek. A szüleim azt mondogatták, minél előbb fejezem be a tanulmányaimat, annál hamarabb szerződhetek külföldre. A tanulást azért igyekeztem komolyan venni, hogy minél előbb magas szinten kézilabdázhassak, úgyhogy a jegyeim mindig jók voltak. A történelmet és az idegen nyelveket szerettem a legjobban, a matematika viszont rémálom volt

– A csarnok helyett viszont eleinte az uszoda volt a nyerő.
– A nővérem miatt kerültem az uszodába, de én is szívesen jártam edzésre. Hat-hétévesen kezdtem el, a testvérem három év előnyben volt, és minden reggel az édesanyánk vitt minket edzésre. Annak ellenére, hogy mennyire nehéz volt hajnali öt-hat körül felkelni, élveztem az edzéseket, de a nővérem az egyik nap közölte anyuval, hogy már nincs ereje mindennap hajnalban felkelni. Anyu csak annyit mondott: kislányom, annyira örülök, hogy végre ezt mondod. Miután ő abbahagyta, én sem maradtam az uszodában.

Ha Elek Gábor labdát kér, nem érdemes passzolni – a Ferencváros edzője megköveteli a kemény munkát játékosaitól, de köztudott, hogy emellett tréfára és ugratásra is kapható. „Gábor az egyik klasszikus tréfáját velem is eljátszotta. Kérte, hogy dobjam neki oda a labdát, majd nem kapta el, és odébb sétált. Aztán legközelebb, amikor mutatni akart valamit, hiába kérte háromszor is a labdát, nem dobtam oda neki. Aztán láttam rajta, hogy most tényleg nem tréfál, de ekkor sem mertem odadobni neki a labdát, inkább odasétáltam hozzá és a kezébe adtam – nála csak így mehet biztosra az ember.

– Mikor kezdte a kézilabdát?
– Nyolcévesen mentem az első edzésre. Eleinte csak csütörtökönként voltak tréningek, de alig bírtam kivárni, hogy végre a hét negyedik napjához érkezzünk. Felpattantam a biciklire, s meg sem álltam a csarnokig. Élveztem, hogy a meccseken nyerhetünk, közben sok gólt dobhatok, és imádtam, hogy közben a családom a nézőtérről figyel. Fiatalként az a legfontosabb, hogy a gyerek élvezze a sportot.

– A pályán kívül is állandóan nyerni akar?
– Ha a barátaimat és a családomat kérdezi, biztosan azt mondanák, hogy kártyában és társasjátékban sem tudok veszíteni, ám az évek során sokat változtam ezen a téren. Ha elveszítek egy-egy kört a kártyában, attól még nem leszek mérges, ám ha elkezdenek cukkolni vele, akkor már igen. Ez már haladás… Ha az edzésen bemelegítésnél valamilyen játéknál a vesztes csapatban vagyok, már nem idegeskedem, csak arra gondolok, hogy az egymás közötti játékban majd visszavágok.

– Vélhetően a nagy győzni akarás is szerepet játszott abban, hogy tizenhat évesen kikerült a szülői házból, és az arnhemi kézilabda akadémiára került. Nem volt honvágya?
– Egyáltalán nem. A többi lánnyal nagyon jó közösséget alkottunk, minden a kézilabda körül forgott, úgyhogy jobb helyre nem is kerülhettem volna. Szerencsére a szüleim mindig mellettem álltak, akkor is gyakran meglátogattak, amikor Németországba szerződtem.

– Eltökélt vágy a volt, hogy egyszer légiós legyen?
– Szerettem volna külföldön játszani, mert a hazai élvonal nem elég professzionális. Holland játékosként nincs más választás, ha magas szintre akarsz jutni, muszáj külföldre szerződnöd. Nem Németország volt az első számú cél, eleinte Dániában képzeltem el magam. Aki ismeri a kézilabdát, annak nem kell magyaráznom, miért. Mivel ez nem jött össze, a német ajánlatot fogadtam el, és a Blomberg-Lippéhez szerződtem. Ott akadtak kemény pillanatok, megesett, hogy elsírtam magam, de éppen ezek a leckék erősítettek meg.

– A kézilabda miatt folytak a könnyei?
– Igen. A klub és az edző olyan helyzetbe hozott, amire tizennyolc évesen nem voltam felkészülve. A kritikával nincs baj, az is része a kézilabdának, ha az edző felemeli a hangját, de ha a tizennyolc esztendős játékost – aki az új környezetben próbál mindent beleadni – minden hiba után leteremtik, majd rászállnak, nehéz boldogulni. Akkor is erősnek gondoltam magam lelkileg, de nehéz volt elviselni mindazt, amit ott kaptam.

Szilveszter

Nem vagyok az a nagy bulizós típus, szilveszterkor is jobban szeretek csak összejönni a barátokkal, kicsit iszogatni, játszani, eltölteni egy kellemes estét. Újévi fogadalmam sincs, nem vagyok az az ember, aki egyik napról a másikra akar változtatni valamin.

Tánc

Szeretek, de sajnos nem tudok.

Nyelvtanulás

Járok magyartanárhoz, de még nem érkezett el az a pont amikora nyelvtani szabályok automatikusan jönnek. Olykor nem is tűnik logikusnak, mi miért van, de lehet hogy segítene, ha valami egyszerű, bugyuta tinivígjátékot néznék magyar nyelven, amiben nincsenek túl bonyolult mondatok. Csak hát nemigen szeretem a tinivígjátékokat.

Édesség

A csokoládét nem szeretem, de ezen kívül szinte minden édesség jöhet. Más kérdés, hogy ha túlzásba viszem, elég hamar meglátszik a súlyomon, úgyhogy csak mértékkel szabad elcsábulni.

– Tudna konkrét példát említeni?
– Volt egy meccsünk, amelyen az első félidőben nem játszottunk túl jól. Nem volt katasztrofális, de a kelleténél többet hibáztunk. Erre az edzőnk az egész félidőt azzal töltötte, hogy a csarnok szeme láttára ordibált velünk, végül a lábánál heverő labdát teljes erőből nekirúgta az egyik játékosnak. Abban a pillanatban teljesen lefagytam, megszólalni sem tudtam. Aztán megesett, hogy jókedvűen érkeztem az öltözőbe, vártam, hogy előkerüljön a labda, kicsit dalolásztam magamban, mire a többiek szóltak, hogy maradjak csöndben, mert mindjárt érkezik az edző, ő pedig nem szereti ha valaki ennyire jókedvű, és beszélgetni sem szabad. Eleinte azt hittem, hogy csak ugratnak, de láttam, hogy mindenki elkomolyodott, és néma csendben várta, hogy a tréner megérkezzen az öltözőbe. Na, ilyet sem láttam még korábban. Vélhetően egész Németország legszigorúbb klubjához kerültem, de utána a Bietigheimben már a dán edzővel és a sok külföldivel sokkal lazább volt a légkör. Az a hat év jóval családiasabb volt.

– Érezte valaha, hogy rosszul döntött, amikor a profi kézilabdát választotta?
– Ez sosem vetődött fel bennem, inkább az foglalkoztat, mi lesz velem, amikor a karrierem véget ér. Egyszer eljön a pillanat, amikor a sportoló teste azt mondja, hogy ennyi volt. Éppen ezért ki akarom élvezni azokat a pillanatokat, amikor kézilabdázhatok.

– Tudja már mi lesz a kézilabda után?
– Olykor arra gondolok, hogy ez még odébb van, másfelől érzem, mennyire rohan az idő, úgyhogy még sincs olyan messze. Néha azt érzem, szeretnék a kézilabdánál maradni, és a sportágon belül szerepet vállalni, máskor pedig azt gondolom, mennyire jó lenne olyan munkát találni, ahol nincs ennyire szigorúan beosztva az ember ideje.

Sportközvetítések

Az Ajax meccseit szoktam nézni, de többnyire csak akkor, amikor már az egyenes kieséses szakaszban játszanak a Bajnokok Ligájában. Emellett a női kézilabda BL mérkőzéseit követem, de olyankor teljesen kikapcsol az agyam, nem szoktam elemezni a látottakat, csak szeretnék látni egy jó meccset – és persze szurkolok a többi holland játékosnak.

– Az élsporttal járó nyomást hogy bírja?
– Két különböző nyomás van. Az egyik a saját közönségünk és a klub részéről érkezik, nyerni kell, mert a legjobbak akarunk lenni. Ezzel nincs is semmi baj. A másik, amikor saját magamra helyezek nyomást azzal, hogy minden meccsen jól akarok játszani, a maximumot nyújtani, és ha ez nem sikerül, álmatlanul forgolódom éjszaka. Amikor fiatalabb voltam egy-egy rosszabb meccs vagy a fontos pillanatban elrontott lövés miatt akár egy hétig is képes voltam emészteni magam. A külvilágnak sosem mutattam, hogy belül mennyire bánt, de a fejemben újra és újra lepörgettem, mit kellett volna másként csinálnom. Most némileg változott a helyzet, mivel szinte háromnaponta játszunk meccset, egy esténél többet nem lehet bánkódni, mert másnap már készülünk a következő találkozóra.

– Mi tölti fel a szabadidejében?
– A téli időszakban szeretek sétálgatni a városban, nyáron pedig biztos, hogy valamelyik fürdőben vagy valamelyik strandon töltöm a szabadnapot. Azért is szeretem a magyar fővárost, mert évszaktól függetlenül meg lehet találni a kikapcsolódási lehetőséget, egy percre sem érzem azt, hogy be lennék zárva, és megölne az unalom.

– A barátokkal és a családjával gyakran beszél a kézilabdáról?
– Szinte soha. Persze, amikor a Ferencvárossal megnyertük a bajnokságot, mindenki gratulált, elmondták, mennyire büszkék rám, de ha nem vagyok a csarnokban, nem szeretek a kézilabdáról beszélgetni. Van elég érdekes témánk a sporton kívül is, ráadásul a legjobb barátaim nem ebből a közegből kerülnek ki, úgyhogy velük sem a kézilabda a téma. A holland válogatottban rendre Estavana Polman a szobatársam, ami nem véletlen: azért jövünk ki jól, mert hozzám hasonlóan ő sem hozza szóba a kézilabdát, miután lejövünk a pályáról.

SportKrém – NS