Olimpiai bajnokunkkal, testvérével és edzőivel beszélgettek.
Nagyjából ezt vártam. Az olimpián egyáltalán nem könnyű megtartani a korábban kivívott helyedet, nem egyszerű ugyanazokat az eredményeket hozni, mint más világversenyeken, és az is okozhat nehézséget, hogy két hétig tart. Ez főleg a sportolóknak nehéz, és leginkább mentálisan, hiszen ebben a fél hónapban óhatatlanul hullámvasúton ülsz, van, hogy lent, máskor fent vagy – így azért nem könnyű minden egyes futamon tökéletesen koncentrálni. Úgyhogy én nagyon elégedett vagyok a csapattal, az elért eredményekkel. Az, hogy az első napon a vegyes váltónk bronzérmet szerzett, megalapozta a szereplésünket. Én sokkal jobban aggódtam Shaolin miatt, mert nem tudtam, mekkora rombolást vitt véghez benne a döntés, és azt sem, hogy a történteknek milyen hatásuk lesz a későbbiekre. Ő általában lerázza a válláról a terhet, a legnehezebb helyzetekben is képes arra koncentrálni, hogy a legjobb legyen, de az olimpiát Kínában rendezik, a lelátón ülnek kínaiak is, akiknek egy része ugyan szurkol neki, ám a kizárásával mégiscsak a hazaiak versenyzője nyerte meg az aranyérmet – mindez csak hozzátett ahhoz a nyomáshoz, amely általában nehezedik rá. De rendkívül büszke vagyok rá, mert szerintem ezúttal is bizonyított, felállt a padlóról. Ebben segítette az is, hogy mindenki elismerően beszélt a teljesítményéről és a formájáról, s egy-egy nap végén ez legalább annyit számít, mint az érem. Shaolin nagyon jól ment a leghosszabb távon is, viszont az a szám felőrölte minden erejét. Shaoang akklimatizációja ekkorra már a végéhez ért, nagyszerűen vizsgázott ezerötszázon. Amit pedig ötszázon művelt… Tudtam, hogy képes rá, mégis lenyűgözött, mennyire higgadt és tudatos volt az egész versenynap folyamán, pedig jó néhányszor láttam már tőle ilyen versenyzést. Ádó győzelme azt is jelentette, hogy megfeleltünk az elvárásnak, hiszen a pjongcsangi olimpia után itt, Pekingben is aranyat várt tőlünk mindenki. Shaoangnak azt kívánom, hogy 2018 és 2022 után 2026-ban is legyen olimpiai bajnok. Shaolin 2026-ban olimpiai bajnok lesz.
Nem tudok annál nagyobb drámát elképzelni, ami sportolót érhet, mint ami Shaolinnal történt ezer méteren, kivéve talán, ha betegség vagy sérülés szól közbe – ezt a legnehezebb megemészteni és feldolgozni, és én sohasem fogok arról a döntőről másként beszélni, mint hogy megnyertük. Nem vagyok kishitű ember, ám velem kapcsolatban senki se feledje, hogy amióta létezik Magyarországon a rövid pályás gyorskorcsolyázás, én benne élek, sőt, én már akkor is ott voltam, amikor az első nagypályás korcsolyákat hegesztettük fel egyéb cipőkre, és nem létezett a földkerekségen olyan versenyző, akitől ne kaptunk volna egy kör alatt további hármat… Sokat, rengeteget dolgoztunk, hogy egyáltalán esélyesként indulhassunk egy olimpián, s bár rólam talán sokszor süt az „ide nekem az oroszlánt is” attitűd, végtelenül csodálatosnak ítélem meg az összes helyezésünket – és éppen a múltam miatt. Én nem úgy élem meg ezeket a sikereket, mint akinek az ölébe hullottak az eredmények. Vagyis amikor én egy világversenyre utazom a csapatommal, mindig tisztában vagyok a képességeinkkel, a tudásunkkal, legbelül pedig abban reménykedem, hogy elegendő munkát fektettünk a felkészülésbe. Ez reális eredmény – ismerve az erőnket és a tudásunkat, valamint az ellenfelekét. Ám láthatjuk, a mi sportágunkban mennyi választja el az eredményességet az eredménytelenségtől. Azért vagyok igazán boldog, hogy reális eredmény született. E sportágban gyakorta előfordul, hogy nem születik. A Himnusz jut eszembe, annak is az Isten, áldd meg a magyart sora, mert minket megáldott olyan tehetségekkel, akikből ki lehet hozni ezt a fantasztikus eredményt. Alig kétszáz sportolónk van évente, így igazi csoda, hogy ebből a szűk merítési lehetőségből is megadatik nekünk, hogy ilyen kiváló korisokkal foglalkozhatunk.
Bővebben: NSO
