Szőke Kavics arról az időszakról, amikor visszakerült a Vasashoz.

– Tízes skálán mennyire fáj még ma is, hogy egyszer sem lett meg a bajnoki cím, amihez oly közel kerültetek?
– Nagyon. Tartozom egy arannyal az Újpestnek. A 2004-es ezüstérmet összességében inkább bravúrnak tartom, a 2006-ban, a Fehérváriak elleni utolsó meccsen elveszített elsőség nagyobb csalódás. Sokunk felelőssége az, eleve azért nem játszhattunk ugye otthon, mert előtt az MTK elleni hazai vereséget követően berontottak a pályára a drukkereink. Nyilván azt már maguk is sajnálják. Én például nem akartam a Puskás-stadionban játszani, rossz előjel volt a két évvel korábbi, MTK elleni zárómeccs, inkább Vácra vittem volna. De hol helyezzük ott el a VIP-vendégeket, érkezett a riposzt, ilyeneken is múlt az arany. Mégsem csüggedtem, már terveztem a következő évet, noha mindjárt a mérkőzés után jelezte az említett jó barátom, „azt ugye tudod, hogy ki vagy rúgva”? Nem tudtam.

– A Vasasban, ahol szintén nem érhette panasz a munkád, könnyebb volt edzőként, mint korábban játékosként? Gondolok itt a Mészöly név súlyára.
– Újpest után kerültem vissza Angyalföldre, egy kieső csapathoz. Akkor zárták ki a Fradit, amit a papára fogtak, noha semmi köze nem volt hozzá. A Vasasban olyannyira beletörődtek az NB II-be, hogy Illovszky Rudi bácsi azt mondta, ne induljunk el az első osztályban, nagyon gyenge ez a keret, én azonban azt gondoltam, a másodosztályt megnyerni nehezebb, mint bentmaradni. Rudi bácsi bízott bennem. Ötödikek lettünk, én időközben az év edzője, amiben benne volt az újpesti félévem munkája is. De hogy a kérdésre is válaszoljak, edzősködni és játszani is nagyon szerettem a Vasasban, mindkettőt élveztem, ha belegondolok, milyen futballistákkal szerepelhettem együtt tizennyolc évesen! Ehhez képest „csak” egy Magyar Kupa-győzelemig jutott az a csapat, igaz, roppant erős volt akkor a Honvéd és a Fradi is.

A teljes interjú: Büntető