Danick még nem szokta meg a gondolatot, hogy világbajnok.

Eltelt egy hét a finálé óta, megszoktad már a gondolatot, hogy világbajnok vagy?
Nem, nem sikerült még… Az a helyzet, hogy minden nap mentem valahova, mindig csinálni kellett valamit, legtöbbször a sikerrel összefüggésben, és ezért nem jutott még idő pihenni, vagy csak leülni és gondolkodni kicsit, hogy ez tényleg megtörtént.

Fárasztó ilyenkor a rengeteg kötelező protokoll esemény, vagy élvezed az ünneplést?
Kissé kaotikus hetünk volt, de rengeteg meglepetésben volt részünk. A repülőtérre nagyon sokan kijöttek, onnan egy hotelbe mentünk, ahol először csak a családdal és a legjobb barátokkal találkoztunk, utána meg a sajtóval. A sportgálára egyébként is meg voltunk hívva, de a díjra csak a világbajnokság után jelöltek minket, valamit még a szabályokon is változtattak a szervezők.

Hasonlóan kaotikus volt maga a világbajnokság is, az első meccsen például kikaptatok a végül a tizenkilencedik (!) helyen záró Szlovéniától…
Borzalmasan sikerült az a mérkőzés, utána leültünk, átbeszéltünk mindent, kicsit a taktikán is változtattunk. Később a dánok és a németek elleni vereség különbözött az elsőtől, mert ott nem voltunk olyan rosszak, csak a lövéseket hibáztuk el. Minden csapat ezen a világbajnokságon akart a legjobb lenni, hiszen az olimpiai szereplés is múlhatott rajta.

A nagy siker után kicsit megpihennél, vagy inkább ezen felbuzdulva már a következő feladatok, majd az olimpia jár a fejedben?
Egy picit mindkettő… Jó lenne hátradőlni és picit csak megélni az elmúlt hetek eseményeit, de közben így, hogy megszereztük a repülőjegyet Japánba, ott van a fejemben az olimpia is.

A világbajnokságon mikor gondoltatok először az aranyéremre?
A Dél-Korea elleni meccs után, mert ott valóban nagyon jól játszottunk. Tudtuk, hogy az oroszok elleni elődöntőben mi csak nyerhetünk, nyomás nélkül léphettünk pályára, hiszen, ha ők jutnak a döntőbe, mindenki azt mondta volna, hogy oké, ez a papírforma. Jól éreztük magunkat, a felszabadultság pedig rengeteg energiát adott.

A döntőn se éreztetek nyomást?
De igen, az más volt. Rosszul kezdtünk, és sok erőt elvitt, hogy visszajöjjünk, de utána minden nagyon jól ment, aztán az utolsó tíz percre meg a spanyolok lettek jobbak.

Az utolsó másodpercek történéseivel mennyire voltál képben abban a pillanatban?
Nem láttam közvetlenül az esetet, hiszen én rohantam előre, vártam a labdát Westertől, nem tudhattam, hogy Hernández hol blokkolt, de amikor felmutatták a piros lapot, akkor már tudtam, hogy hetest is lőhetünk.

Amit aztán nem mertél nézni…
Nem, ilyen szituációkban nem szoktam nézni, aztán a gól után még arra koncentráltam, nehogy a félpályáról ellőjék, vagy még támadhassanak, de nem volt már rá idő.

Egy évvel ezelőtt, a műtéted után nemhogy a világbajnoki aranytól, de még egy sima mérkőzéstől is messze jártál.
Erre eddig nem is gondoltam, de valóban… Akkor már attól is boldog voltam, ha sétálni tudtam picit. Megérte a sok munka, és jó, hogy nem siettettem a visszatérést, tudtam, hogy mit bír a testem, és a klubom is támogatott mindenben. Nehéz időszak volt, az utolsó három hónapban viszont már nincs fájdalmam, és ez azért nagy könnyebbség.

Immáron világbajnokként térsz vissza december 26-án a Fradihoz, 29-én pedig már rangadót játszunk.
Nagy meccs lesz, és én kíváncsian várom, hogy milyen lesz a csapat. Együtt kell újra játékba lendülnünk, nagyon jól jönne a bravúr az év végén.

Fradi.hu