Női kézilabda csapatunk beállójával beszélgettek még a világbajnokság kezdete előtt.

Emlékszem a műtétem napjára, a csapat éppen aznap készült a norvégok elleni Eb-meccsre. Nem kerestem a lányokat, mert nem akartam elterelni a figyelmüket. Az operáció meglepően gyorsan lezajlott, főleg az utána következő hosszú rehabilitációval összevetve” – emlékezett vissza a történtekre a beálló a TeamNL-nek még a vb rajtja előtt.

A műtét jól sikerült, újra normálisan tudtam járni, amire előtte jó ideig nem volt példa. Ez nagyon boldoggá tett. Azt hittem, egy hétre rá már futni fogok. A kórházi ágyamból próbáltam nézni a lányok meccsét, de csak öt percig bírtam, mert közben kezdett múlni az érzéstelenítő hatása. Csak másnap értesültem az eredményről.

Az operáció egy kétségekkel és reménykedéssel vegyes időszakot zárt le Snelder életében. „Először szerettem volna elkerülni a műtéti beavatkozást. Fájdalomcsillapítókat szedtem, hátha úgy ott lehetek az Eb-n. Azonban a válogatott összetartásán két-három nap után kiderült, hogy nem fog működni. Élsportoló révén a testemből élek, amely ezúttal cserben hagyott. Volt egy olyan pont, amikor nem tudtam rendesen kinyújtani a bal lábamat, és normálisan mozgatni a bokámat. Tudtam, hogy meg kell műteni, és megbíztam az orvosban is.

Egészen a műtét napjáig nem uralkodtak el rajta a negatív gondolatok, akkor azonban kétségek merültek fel benne. „A beavatkozás nem volt kockázatmenetes. Attól tartottam, mi lesz, ha mégsem sikerül, és nem fogok tudni többé kézilabdázni. Ha nem fogom többet érezni a lábamat. A jövőmön is elkezdtem gondolkodni, mihez fogok kezdeni ezután? Milyen hatással lesz mindez a hétköznapjaimra?

Szerencsére nem volt komplikáció, és elindulhatott a visszatérés útján. Közben a holland válogatotthoz új szövetségi kapitány érkezett, Helle Thomsent a Metzet is irányító Emmanuel Mayonnade váltotta, aki gyorsan jelezte, szeretné, ha Snelder a rehabilitációja alatt sem szakadna el a csapattól. Ez megnyugtatta, miközben a válogatottban és a Ferencvárosnál sem siettettek semmit, megkapta a szükséges időt, hogy újra felépítse magát.

Májusban jött el a visszatérés ideje az FTC-ben, majd néhány héttel később a válogatottban, ahol rögtön visszakapta a korábbi kapitányi szerepét. Azóta már több mint fél év eltelt, de még nem tart ott, ahol szeretné.

A kívülállónak úgy tűnhet, minden rendben. A rehabilitációm gyorsabban is ment, mint arra az orvosok számítottak, de én még érzem a különbséget a műtét előtti Danick és a mostani között. Vannak még érzéketlen pontok a lábamon, és az agyam sem képes még olyan gyorsan irányítani a mozgásomat. Kevésbé vagyok robbanékony, mint korábban. De ismerem magamat, számomra soha nem mehetne elég gyorsan a visszatérés. Mindig többet szeretnék, soha nem vagyok elégedett. Ahhoz vagyok hozzászokva, ha keményebben edzem, akkor annak megvan az eredménye, de most türelmesnek kell lennem, ami a nehezemre esik. Ezzel együtt örülök a mostani szintemnek, amivel már segíteni tudom a csapatot.

A válogatottra jellemző csapatszellem, a beszélgetések és az ugratások nagyon hiányoztak neki. A fiatal játékosok eltökéltsége rá is motiválóan hat. Közben megértette, hogy vannak fontosabb dolgok is az életben a kézilabdánál.

A profi pályafutásom lezárása után még szeretnék egy jót teniszezni. Vagy csak öt órát vezetni egy nap anélkül, hogy fájdalmaim lennének. A kézilabda nagyszerű sportág, de nem mehet minden más rovására, és a visszavonulásom utáni életemre is gondolnom kell. Az elmúlt év erre mindennél jobban megtanított.

NSO