Kinemugrál barátunk zágrábi túrabeszámolójával hangolódhatunk tovább a holnapi meccsre.

Kétségkívül az elmúlt húsz év egyik legjelentőségteljesebb Fradi-túrájára került sor kedden, és én azon szerencsés szurkolók közé tartozom, akik szert tettek egy vonatjegyre, és így személyesen is ott lehettek a meccsen.

Talán Kelenföldig nyúlt volna a különvonat a Nyugatiból, ha mindenkinek jut hely rajta, aki ott szeretett volna lenni a Zágráb elleni BL-selejtezőn, de ezúttal kénytelenek voltunk beérni csupán 1100 hellyel a kocsikon, és mindössze 1500 vendégjeggyel a Makszimir Stadionba.

Ettől függetlenül világi mókának nézhettünk elébe, mert a vonat így is 16 teli kocsit számlált, és 1100, illetve 1500 fanatikus meg még mindig hatalmas tömeg és igen jelentős hangforrás. Egy száz méteres vonulás és egy gyors hangpróba után libabőrösen szálltunk fel a vonatra, ami kevesek meglepetésére 20 perces késéssel indult, de ennyi baj legyen – legalábbis reméltük ezt akkor, mert mint később kiderült, biztonsági okokból annyira kitolták a beérkezésünket a Makszimir vasútállomásra, amennyire csak lehet, és ez kedves gesztus meg érthető is, csak egy bökkenő akadt: hiába érkeztünk meg bőven időben a vendégszektor bejáratához a másfélórás gyékényesi stopot követően, ott egy tucat kellemetlenül elhelyezett kordon hátráltatta a beléptetés zökkenőmentes lebonyolítását, így sokan csak háromnegyed óra várakozás után jutottak be, és olyan is akadt, aki emiatt lekéste a kezdést.

Én személy szerint csupán tisztes helytállást reméltem a csapattól, mert nekem már az is épp elég nagy bravúr, hogy a Ludogorecet kettős győzelemmel vertük ki. Azt sem érdemes elfelejteni, hogy pontosan milyen kaliberű csapat is az ellenfél: a tavalyi Európa Liga-menetelésük során a legjobb 16 között a Benficát győzték le hazai pályán, és az azt megelőző 9 évben is 8-szor ott voltak valamelyik csoportkörben. A Dinamo más szempontból is álomkategória bármelyik magyar csapat számára, hiszen visszakeresve alig találunk olyan szezont, amikor ne értékesítettek volna legalább 2-3 játékost valamelyik topligába, és a 10 millió euró feletti eladásaik sem ritkák. Mindezek fényében nem ért nagy sokként, amikor Dani Olmo, a klub és a térség egyik, ha nem a legértékesebb játékosa, megszerezte nekik a vezetést a meccs legelején, és lélekben már fel voltam készülve egy gyors második gólra, esetlegesen egy sima vereségre is. Ennek ellenére a huszadik perc tájékára összeszedtük magunkat és valahogy kihúztuk az első félidő végéig 0-1-gyel, így szünetben nyugodtan álmodozhattunk egy Fradi-gólról és elemezhettük a polák bíró megosztó döntéseit.

Ha a pályán nem is, a lelátón vitathatatlan volt a fölényünk. Bár a BBB nem most éli fénykorát, a tény, hogy nem csak többen voltunk, de hangosabban is szurkoltunk náluk, így is hatalmasat szól. Európa ezen részén csak nagyon kevés tábor lenne képes azt véghezvinni, amit a Fradi tábora mutatott kedden a lelátón, és szerintem nincs olyan szurkoló, aki ne várná epekedve a visszavágót, ha belegondol, miképpen fog ez szólni egy jobb akusztikájú stadionban, ötször annyi ember közreműködésével. Az új dalok szépen szólnak és a Tábor viselkedése is példamutató volt az egész túra során, így sikerült rácáfolnunk azokra, akik szerint a “Fradi-csürhe” balhés társaság. Nagyobb incidensről nem hallottam, és a vonat is szép állapotban gurult be Kelenföldre.

A második félidő élőben is jobban nézett ki és ekkor már egy-egy helyzet a részünkről is becsúszott. Olvasni, hogy a Dinamo látszólag nem 100%-ot nyújtott és nem tett meg mindent a további gólokért, de garantálhatom, hogy a lelátón ezt senki sem így élte meg, és így visszaemlékezve (talán helytelenül) nem volt olyan 5-6 perc, amikor igazán nyugodtan nézhettük volna a meccset. Na jó, a gólunk utáni extázis talán kicsit felszabadította mindnyájunkat, de gyorsan észhez tértünk Blažič és Dvali hajmeresztő összjátékát követően. És egyébként is, ha úgy tűnt, hogy a Zágráb nem hajtott annyira… Ki tudja, ez akár azt is jelentheti, hogy jelentős ellenállást tanúsítottunk, elvégre ez egy 3. körös BL-playoff-meccs, itt senki sem fogja vissza magát egy párharc első meccsén. Na, de én magam, bevallom, nem értek hozzá, szóval inkább maradjunk annál, hogy a gólunk után a késleltetett bírói jelzés ellenére valósággal felrobbant a szektor. Nem adja át egyik szurkolói videó, és főleg a tévé sem, hogy mekkora ünneplésbe kezdett az egész kanyar és onnantól kezdve kétszeres erőbedobással szurkolt mindenki – ami kellett is nagyon, hiszen a hatalmas távolság miatt csak így juthatott el a játékosokhoz a biztatás.

Na, igen, a stadion; messze leggyengébb pontja az egész kiruccanásnak. Persze, biztosan megvan az oka annak, miért van az összes lelátó hihetetlen magasságokban, és nyilván az sem véletlen, hogy a vendégszektor még a többinél is messzebb van a pályától, de attól függetlenül sokat levont az élvezetekből, hogy a szemközti kapu előtt történtekről nem volt sok elképzelésünk. Bizonyos esetekben persze jól jött, hogy nem láttuk, mekkora veszély leselkedik a kapunkra, de máskor meg érdekelt volna a mérkőzés is maga, elvégre csak azért mentünk ki Horvátországba. Nem mintha a hazai szurkolók sokkal jobban jártak volna; a kamerával szemközti lelátó például engem abszolút a siófoki főlelátóra emlékeztetett, és talán nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy az alatta helyet foglaló infrastruktúra sem volt sokkal dicsőségesebb. De maradjon ez az ő bajuk, jöhetnek majd irigykedni a mi arénánkra, amit az ehhez hasonló idegenbeli szereplések után csak jobban értékel az ember.

A meccs után állítólag pár tucat embert feltartóztattak a rendőrök, de őszintén szólva mi, vonatosok, ebből semmit sem tapasztaltunk, és zavartalanul foglalhattuk el ismét a vagonokat, hogy aztán gyorsan Budapest irányába induljunk. A gyékényesi pihenőt ezúttal sem kerülhettük el, amivel nem lett volna gond, ha akár csak pár percre is leengedtek volna a rendőrök a peronra kicsit levegőzni. Sokaknak jutott légkondis kocsi és emberre szabott ülés, de mások, velem egyetemben, kabinba kényszerültek, ami meg már annyira nem móka. Aludni így nem tudtam egy percet sem, de legalább remek felkészülésnek bizonyult az egyetemi éveimre, alig várom.

Az eredmény pedig az én szememben így, napokkal a meccs után is bravúr. Egy minden tekintetben előrébb járó, nemzetközi szinten jóval tapasztaltabb csapatot szorongattunk meg, sőt, ellenük még egy igen kedvező eredményt is sikerült kicsikarni. Ismerve az edzőnket és a keretet, a következő meccsen pedig még ennél is csak jobbak leszünk, szóval szabad nyugodtan álmodni, de ha engem kérdeztek, akkor sincs tragédia, ha esetleg kiesünk. A csapat már így is túlteljesítette legtöbbünk elvárásait a nemzetközi szereplést illetően, és bár a hab a tortán egy esetleg csoportkör lenne, érjük be, ha úgy adódik, üres piskótával is, mert nagy jövő áll a csapatunk előtt és megérdemlik a türelmet. De azért mégis: ne legyen kegyelem!