Pólósaink mestere beszélt a szezonról, edzői felfogásáról, valamint a csapat jövőjéről is.

Az évadról

A szezon kezdetekor voltak bennem kérdőjelek, mégpedig amiatt, hogy talán egy hetünk volt edzeni, hiszen szinte rögtön kezdődtek a BL-selejtezők. Nem volt könnyű helyzet, mert bár egy erős csapattal nyertünk bajnokságot, mégiscsak történtek átalakulások, meghatározó játékosok abbahagyták, Madi, Dani, jöttek mások, egy picit újra kellett az egész rendszert építeni.

Egész jól indult mindjárt az elején, nem volt semmilyen gondunk. Magabiztosak voltunk, a selejtezőcsoportok nem okoztak problémát, talán csak abból a szempontból, hogy nagyon sűrű lett a szezon eleje, dolgozni nem igazán volt időnk. Igyekeztünk a meccseken fejlődni: játszottunk, játszottunk, közben elemeztünk, menet közben javítottuk ki a hibákat. Szép fokozatosan haladtunk és aztán volt körülbelül egy hónapunk, amikor nyugodtabban dolgozhattunk, de ezt követően máris jöttek a nehéz mérkőzések, hiszen november végén volt az európai Szuperkupa döntője. Erre már azért kifejezetten készültünk, az előtte lévő mérkőzéseket is felhasználtam arra, hogy az Olympiakosz elleni Szuperkupa-döntőre “kiélezzem” a csapatot.. Úgy gondolkodtam, hogy ez a mérkőzés, illetőleg a Magyar Kupa a két legfontosabb esemény a szezon első felében.

A Szuperkupa-döntő jó tapasztalatokat hozott. Elkövettünk olyan hibákat, amik nélkül meglehetett volna könnyebben az a meccs. Ötösökkel kellett nyerni, aminek abból a szempontból örültem, mert az előző évben kétszer kaptunk ki ötméteresekkel a Szolnoktól, egyszer a Szuperkupáért vívott meccsen, egyszer pedig a Magyar Kupa elődöntőjében, s ezt követően kifejezetten sokat dolgoztunk azon, hogy az ötmétereslövések jól menjenek. Nem gondoltuk akkor, hogy fontos meccseink háromszor is ezen fognak eldőlni, egyszerűen azért gyakoroltuk, mert úgy gondoltam, hogy a játék általában véve is fontos eleméről van szó.

Szóval a szezon eleje jól sikerült, amit az is jelzett, hogy mire kellett, jó állapotba kerültünk. Meggyőző volt a Magyar Kupa-szereplésünk, a négyes döntőben először az OSC-vel játszottunk – ezt egyébként kicsit előrehozott döntőnek éreztem -, majd a Miskolc ellen hódítottuk el a kupát. Egyébként ennél a tornánál éreztük először, hogy számunkra “kötelező” a győzelem, még ha a Ferencváros nagyon hosszú ideje nem is nyerte el ezt a kupát.

Ami pedig az európai Szuperkupát illeti, nemcsak maga a kupagyőzelem ténye volt jelentős, hanem az is, hogy a “kisebbik” kupa, az Euro Kupa győzteseként szereztük meg a trófeát, legyőzve a BL-győztest, ami azért elég nagy fegyvertény. A naptári év zárásaként még a magyar Szuperkupát is sikerült megnyernünk.

Volt egy tervem arra, hogy miként folytassuk, januárban egy kis rávezetés után keményebb munkába kezdtünk. Elérkezett viszont az az időszak, amikor hullámvölgybe kerültünk, nem ment a játék. Kifejezetten rosszak, a korábban már elért szinthez képest lassúbbak voltunk, jött egy sérüléshullám is, Boban és Tomi kiesése hosszabb ideig tartott és nagyon érzékenyen érintett minket, akárcsak Jansik Szilárd “nem tervezett” vakbélműtétje. Ezekre jött még több kisebb sérülés, betegség, ami egyébként normálisan minden esztendő velejárója.

Ezt a mélypontot kellett valahogy kezelni, s az akkori helyzetet még az is különlegessé tette, hogy közben a válogatott fontos időszakot élt át és nagyon sikeresen szerepelt, megnyerte az Európa Kupát. Sok Fradi-játékossal, miközben mi nem játszottunk jól.

A hullámvölgy törvényszerűen bekövetkezik minden csapat életében. Mindig van olyan időszak, amikor nem megy a játék, valamiért szétesik. Fontos, hogy rájöjjek, mentális, fizikai fáradtság vagy esetleg mindkettő együtt okozza-e a negatív teljesítményt. Ebben a helyzetben mindkettőnek szerepe volt, kemény munkában voltunk, ugyanakkor lehetett egyfajta mentális kiengedés is rajtunk, ami fakadhatott az elért eredményekből és a rengeteg mérkőzésből is. A tervezés tekintetében az viszont nagyon nem mindegy, hogy ez a hullámvölgy mikor következik be. Ha akkor, amikor a legfontosabb mérkőzések következnek, a döntők, akkor erre rámehet egy egész év munkája. Mi ebben a szezonban kaptunk pofonokat, de egyik sem volt nagy jelentőségű – még ha az adott meccs nagyon negatív is volt, lásd Barceloneta, Brescia idegenben, Recco itthon -, nem járt súlyos következményekkel. Ebben az a legnehezebb, hogy amikor benne van az ember és azt érzi, hogy megyünk, dolgozunk, csináljuk rendesen – és mégsem működik az egész, az nagyon lehangoló. Ilyenkor van arra szükség, hogy egy edző kitaláljon valamit és stabil maradjon bármi is történik, hiszen a játékosoknak dolgozniuk kell tovább, nem szabad érezniük túlzottan a megnövekedett nyomást. A játékosaim jól reagáltak ebben az időszakban, megértették, hogy hol hibáztak és min kell javítani, ezt is tettük lépésről lépésre és a játék képe javulni kezdett.

Nem jó játékkal sikerült végül elérnünk azt a célt, hogy eljussunk a BL final eightbe. A bajnoki döntőben is biztosítottuk a helyünket és a finálénak az volt a sajátossága, hogy Dumi eltiltás miatt nem játszhatott az első meccsen. Ennek a vártnál nagyobb jelentősége lett, de nem úgy, ahogyan azt mindenki gondolta. Nyilvánvaló, hogy a “történetünk” Dumival teljes, ő a legjobb játékosunk, a csapatkapitány. Amikor nem játszhatott, a többiek magukra vállalták a megnövekedett terhet és egyben ráébredtek arra, hogy Dumi nélkül is képesek nagyon fontos meccset nyerni. Ez valóban óriási fegyvertény volt, nagyon büszke voltam rájuk.

A Bajnokok Ligája döntőjéről

A döntőre nehéz volt felkészülni, hiszen előző nap este 11-re értünk vissza a szállodába. Sünivel éjjel kettőig videóztunk kifolyó szemekkel, hogy találjunk már valami kulcsot ahhoz az Olympiakosz elleni döntőhöz. Ez egyébként elsősorban azért volt nehéz, mert a görögök elleni elődöntőben a Recco számomra teljesen érthetetlen játékot játszott. Fura helyzet volt, hiszen azt hittük, hogy majd megnézzük az ő meccsüket és abból majd “kivesszük” azt, ami nekünk kell, amit a javunkra tudunk fordítani. Nem értettük a játékukat sem előnyben, sem védekezésben, s a látottakkal nem nagyon tudtunk mit kezdeni. Megnéztük hát a mi novemberi meccsünket a görögökkel, abból indultunk ki, azt elemeztük, hogy mit játszottak ellenünk. Feltételeztem, hogy az ellenfél edzője, Vlahosz ahhoz nyúl, ami novemberben sikeres volt ellenünk.

Utólag azt mondhatom, hogy sikerült megtalálni a kulcsot, mert a hátrányos védekezésünk továbbra is nagyon jól működött, ami az alapja volt ennek a mérkőzésnek. Három negyeden át, mindaddig, amíg kompletten játszottunk és nem kezdődött meg a kipontozódás, biztosan vezettünk. Sőt, volt még két nagy lehetőségünk, Aaron ötméterese és Szilárd ziccere, ha azok bemennek, akkor valószínűleg már ott vége van a meccsnek, hiszen akkora lehetett volna a különbség, amit már nem lehetett volna behozni. Dumi és Marci kipontozódása után lelkileg kapott vérszemet az Olympiakosz, elkezdtek rohanni, látták, hogy lett esélyük. Történt tehát egy kis pszichés változás, mi pedig nem nagyon találtuk a helyzetből kivezető utat, azt, hogy hogy tudnánk gólt lőni. Nehézzé vált a vége. Ugye, döntetlen lett a rendes játékidő végeredménye és jöttek az ötösök, amiben, azt kell, hogy mondjam, nekünk rutinunk volt, igaz, nem ebben a felállásban, így soha nem lőttünk még.

Jól kialakult szereposztásunk volt a szétlövésekre, de a kipontozódások miatt improvizálni kellett, ott néztem szét, hogy egyáltalán ki az, aki van, s aki vállalja is. Ilyenkor természetesen el kell fogadni, ha valaki nem akar lőni. Egyébként szerencsés helyzetben voltam, mert az egész szezon során nemcsak öt ember lőtt büntetőket, hanem vagy tíz. Láttam Szédültet, Szilit gyakorolni, jól működött, Aaron is, Márk is, ráadásul ugye, korábban kétszer is az ő lövése döntötte el a győzelmet. Tudtam, hogy Jaksics is eredményesen lövi az ötösöket. Csak a jó sorrendet kellett felállítani. Abból fakadóan, hogy Márk már kétszer “jó helyen volt”, ő lett a negyedik lövő, Jaksics vállalta az utolsó lövő szerepét, az elejét kellett összerakni. Így kezdett Szilárd, aki magabiztosan szokott lőni, őt követte Aaron, majd harmadikként Szédült. Mondták, hogy jó. Jöttek az ötösök és Szilárd kihagyta az elsőt, ők belőtték. Jó, ok, semmi gond, megyünk tovább. Jöttek a kihagyott ötösök a túloldalon. Nálunk kihagyta Márk. Ez is benne van, ő egész évben beleállt ilyen helyzetben a lövésekbe és eddig mindig működött, és itt a beleállás ebben a helyzetben nekem már mindent jelent. Érdekesen alakult, különleges volt, hogy az első lövésénél hibázó Szilinek kellett újra lőnie elsőként az új sorozatban. Emlékszem nagyon magába fordult, elkezdett koncentrálni. Odamentem hozzá és pár szóval próbáltam lelket önteni belé.

Azt mondtam neki, hogy annyit gyakoroltál, annyira jó vagy ebben, csináld nyugodtan, nyugodtan lőj egyet, bármi történik, semmi gond nincs. Nagyon magabiztosan lőtte be – ez volt az utolsó ötméteresünk! Ennek edzőkért azért tudok nagyon örülni, mert tényleg látom, tudom, hogy mennyi munka van egyetlen ilyen lövés mögött. Szilárdban, Szédültben és a többiekben is. Rendkívül büszke voltam rájuk ezért az ötméterespárbajért is. Hozzáteszem: játékosként is szintet léptek ezek a fiúk, hiszen ha a vízilabdázók teljesítményét valamilyen mérce alapján mérjük, nyilvánvaló, hogy ezt a teljesítményt csak nagyon magas szinten lévő játékos képes produkálni a mindent eldöntő pillanatok feszültségében.

Az edzői filozófiájáról

Ha edzői filozófiáról beszélünk, az enyém az, hogy mindig ott legyek a játékosaimmal, a játékosaimnak. Legyen egy támaszuk, aki tudja és megmondja, hogy mit kell tenni, akkor is, ha a legnagyobb baj van. Ez védelmet jelent, hiszen enyém a felelősség, ti játsszatok. Majd én viselem a terheket, ezt el kell tudnom bírni.

Az edzővé válás folyamatában be kell járni ennek a munkának minden szegmensét. Nagyon hasznos volt számomra, hogy az utánpótlással foglalkozhattam, két évet lehettem Hores mellett, tanultam tőle, figyeltem, hogy mit hogy csinál. Két három személyiség van, aki az edzősködésemre hatott, Hores, Gerendás meg Dénes. Amit jónak tartottam, azt átemeltem, beépítettem a saját elképzeléseimbe, amit pedig nem, azt is tanulságként hasznosítottam.

A folyamatok nem megspórolhatók és nem lehet átlépni szinteket, mert amikor jönnek a nagyon nagy pofonok, arra késznek kell lenni. Lelkileg is tudni kell reagálni, ehhez pedig az adja meg az edzettséget, ha sikerül megszokni a kis pofonokat. A bokszoló is sok ütést kap, nem egyből Mike Tyson ökle elé áll, mert azt a pályafutása elején nem bírná ki.

Lelki teher – lássuk be, az edző az, aki felel mindenért. Ez így van a fociban, a kézilabdában, a vízilabdában, mindenhol. Ismert, Ancelotti nyilatkozta egyszer: “Ha jól megy, akkor a játékos hozta a meccset, ha nem, akkor az edző a hibás“. Ez is az edzői lét része.

Most már úgy gondolom, hogy edző vagyok. Sokáig nem mertem kijelenteni ezt, nem tudtam, elérkezett-e már az a pillanat, de most már úgy gondolom, megjártam a mélypontot és voltam a csúcson, átéltem sok mindent és talán valóban elmondhatom, megtanultam ennek a szakmának az alapjait, igen, már edző vagyok!

És persze a folyamat nem áll meg, nincs vége, állandóan nézni, figyelni, tanulni kell. Ellesni edzésmódszereket más sportágakból is, figyelve, hogy van-e olyan újdonság, ami esetleg átvihető hozzánk. Már most azt kutatom, hogy a következő szezonra honnan tudok újat meríteni. Meg akarok újulni. Nem teljes egészében, de fontos behozni néhány olyan új dolgot, ami színesítheti az edzésmunkát, a játékunkat.

Mindenféleképpen megemlíteném, hogy a magyar játékosok aránya nálunk számottevő, ez már akkor is látszik, ha valaki megnézi a góllövők listáját. Vannak saját neveléseink és olyan fiataljaink, akikért nem kapkodtak más klubok az elmúlt években. Ez azt mutatja, hogy megfelelő munkával, összerakott gondolkodással és olyan háttérrel, ami ezt a klubot jellemzi, lehet magyar játékosokat felépíteni, és elérni, hogy nemzetközileg is és itthon is megállják a helyüket! Óriási munka ez, nagy feladat, mert amikor hullámvölgy van, radikálisan csökken az érintett játékosok iránti bizalom, kevesen hiszik el azt, amit pedig mi látunk. Talán lehet egy párhuzamot vonni: ahogy én hittem ezekben a játékosokban, úgy a klub vezetése, Kubatov Gábor és Nyíri Zoltán is mindig támogatott minket minden döntésben és mellettünk állt. Úgy gondolom, hogy ha kitartunk az elképzeléseink mellett, ha keményen dolgozunk napról napra, hétről hétre és akkor is hiszünk, amikor senki más – elérjük a céljainkat.

És végül, de nem utolsó sorban, szeretném megköszönni Süninek, azaz Nyéki Balázsnak, segítőmnek a munkáját és támogatását, amit egész évben adott nekem.

A teljes, igen tartalmas interjú itt olvasható: VLV