Anikót kérdezték a válogatottról, a családjáról és az ünnepekről.
– Sohasem volt még ilyen intenzív szezonja, mégsem látszik fáradtnak.
– Pedig mozgalmas volt az idény, a Fradiban gyakran hatvan percet kellett játszanunk belső posztokon, így fáradtan érkeztünk az Európa-bajnokságra. A felkészülés alatt volt is egy holtpont, de Kim Rasmussen nagy hangsúlyt fektetett a regenerációra, még úgy is, hogy mindannyian tudtuk, minél több közös játékidőre lenne szükségünk. Így újult erővel tudtuk kezdeni a kontinensbajnokságot, és mivel okosan volt felépítve a játékunk, meccsről meccsre frissek maradtunk. Csak mentünk előre, időnk sem volt elfáradni.– Idén csapatkapitány lett a Fradiban és a válogatottban is. Változtatott valamin az új szerepköre?
– Pluszmotivációt ad, de nem érzem, hogy megváltoztam volna, a pályán addig is mentem előre, és kiveszem a részem a munkából most is. De azért érzem a felelősséget, hogy még jobban kell teljesítenem, a kényszert, hogy még többet adjak hozzá a csapat teljesítményéhez. Kritikus pillanatokban, amikor nehézség támad, már jobban számít, én hogyan állok hozzá, hogyan viselkedem. A pályán kívül mindenkivel jó volt a kapcsolatom eddig is, bárki bármikor fordulhatott hozzám, és örülök, hogy ezzel a lehetőséggel sokan éltek is. Egyébként pedig óriási megtiszteltetés, büszke vagyok rá, hogy a klubomnál és a nemzeti csapatnál is érdemesnek tartottak arra, hogy csapatkapitány legyek.– Emberként és játékosként miben változott Kovacsics Anikó az elmúlt években?
– A csapatkapitányi szerep nemcsak névleges, egyre inkább vezérnek látom magam én is, emellett pedig tapasztaltabb lettem. Igaz a mondás, hogy a játékpercek adják meg azt a rutint, amely éretté tesz egy játékost. Eljutottam odáig, hogy már okosan, tudatosan játszom, nemcsak megyek előre puszta lelkesedésből, ami egyébként mindig is jellemző volt rám. Meccs közben már jobban figyelek a taktikára, és fáradtan is beugrik, mit beszéltünk meg előtte, kit és hogyan elemeztünk. Rengeteget lehet ebből profitálni, de ehhez is meg kell érni.– Év közben sokat utaznak. Van olyan helyszín, ahova szeret visszatérni?
– Ez attól is függ, mikor megyünk, csak egy nappal a mérkőzés előtt vagy korábban. A hotel környékén szoktunk sétálgatni, de a látványosságokat nincs idő megnézni. Jártunk azért szép helyeken, a norvég Larvik városa például nagyon tetszett, elsősorban a hangulata. Sokszor megfordultam ott az elmúlt tíz évben, volt időszak, amikor minden szezonban belecsúszott a versenynaptárba. De olyan helyszín nincs, ahová szabadidőmben is visszamennék, ha nyaralni megyek, az utazást igyekszem összekötni a pihenéssel, a meleggel és a tengerparttal.– A magyar válogatott kissé ziláltnak tűnt a Möbelringen-kupa után, mégis nagyon jól teljesített az Európa-bajnokságon. Mi történt?
– Egészen más kerettel vágtunk neki az Eb-nek, mint amelyben akár csak két hónappal korábban bíztunk. Abban a felállásban, amelyben kiutaztunk, nem sok időnk volt játszani, összeszokni. Edzésen is alig tudtuk tesztelni magunkat, nemhogy élesben, így szinte az Európa-bajnokságon kellett kitapasztalnunk, mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Tudtuk, időre lenne szükségünk, de minden váratlanul gyorsan ment, meccsről meccsre egyre jobban belejöttünk, javult a formánk.– Mi lehetett az oka?
– Mindenki úgy utazott Franciaországba, hogy igenis helye van a válogatottban, és bizonyítja a kapitánynak, jól tette, amikor őt választotta. Régen volt ilyen csapategység a pályán és a pályán kívül, a hangulat szuper volt, de a bolondozás mellett mindenki keményen dolgozott és beleadott mindent. Egyáltalán nem volt konfliktus, ha valakit a kispadra ültettek, onnan kiabálta végig a meccset és buzdította azokat, akik játszottak. Jól tudtunk együtt dolgozni, ennek köszönhető a siker. És annak, hogy azt csináltuk, amit Kim várt tőlünk, fegyelmezetten betartottuk, amit megbeszéltünk.– Ebben önnek mint csapatkapitánynak mekkora szerepe volt?
– Nyilván volt valamennyi, de nem hiszem, hogy bármikor úgy viselkedtem volna, hogy na, én vagyok a csapatkapitány. Ezt sohasem éreztettem senkivel. De nem is kellett semmi különöset csinálnom, magamat és a jókedvemet adtam. A jó hangulatért mindannyian tettünk, pedig három héten keresztül, napi huszonnégy órában nem könnyű összezárva élni, nem lehet elvonulni, ha az ember kicsit szeretne egyedül lenni. Klikkesedés sem volt, végig kitartott a jókedv, ebédnél, vacsoránál mindig tovább maradtunk beszélgetni, és nagyon sokat nevettünk. Úgy éreztem, mindenki tudta, miért vagyunk ott, mindenki nagyon akart, aminek meg is lett az eredménye, kihoztuk magunkból, amire képesek vagyunk.– A csapat végre felszabadultan játszott. Mi változott az elmúlt évek világversenyeihez képest?
– Szerintem egyszerűen idő kellett, amíg Kimmel teljesen megismertük egymást. Már mi is tudjuk, mire gondol, és ő is tudja, kinek mit kell mondania. A kapcsolat mostanra érett be, és valami tényleg más lett, mert a szoros végjátékokat is meg tudtuk nyerni, olyankor is vissza tudtunk kapaszkodni, amikor négy-öt góllal vezetett az ellenfél. Azt vettem észre, hogy ilyenkor sem állt úgy hozzá senki, hogy jaj, nagy baj van, istenem, biztosan hibáztam, hanem a legfiatalabbtól a legidősebbig mindenki ment tovább, nem aggódott feleslegesen.– Az újoncok sem?
– A tizenkilenc éves Tóvizi Petra beilleszkedése szerintem fél percnél többet nem vett igénybe. A hozzáállása alapján kívülről senki sem vette volna észre, hogy ő az egyik legfiatalabb a keretben. Ugyanúgy kivette a részét a csapatépítésből, mint bármelyikünk. Korábban nem ismertem őt személyesen, de kiderült, hogy fantasztikus személyiség, aki bármikor képes jó hangulatot teremteni, nagyon megszerettem.– Ön egyébként mit tart az erősségének?
– Talán azt, hogy sohasem állok meg. Akkor sem esem össze, ha nem megy jól a játék, mert olyan nincs, hogy ne próbáljam meg kihozni magamból a legtöbbet. És úgy érzem, ez húzza a többieket is, az Eb-n az egész csapat így működött.– Ilyen az életben is?
– Általában igen. Csak az a gond, hogy időnként olyasmiben is, ami nem rajtam múlik, és az sokszor nem úgy alakul, ahogy én akarom.– Miért Misi a beceneve?
– Anyukám után kaptam.– Hogyhogy?
– Imádom ezt válaszolni erre a kérdésre, mert így végképp senki sem tudja, hová tegye… Anyu leánykori neve Miháldinecz, ebből lett Csurgón Mihályka, majd Misi. Mivel én is ahhoz az edzőhöz kerültem, akihez ő annak idején, engem elkezdtek Kismisizni, majd Misizni, mindenki így ismert meg, beleértve az ellenfeleket. Mivel abból a csapatból többen kerültünk Győrbe középiskolába, így szólítottak ott is, és végleg rám ragadt.– Mit csinál, ha nem kézilabdázik?
– Nem sok mindenre marad időm a kézilabda mellett. A kiskutyám, Ebi nyolc éve van velem, sokat sétálunk, szerencsére egyre több helyre bevihetem magammal. Nyár óta a testvéremmel, Péterrel lakom, aki szintén a Fradiban játszik, s odaköltözött hozzám. Eddig is nagyon jó volt a kapcsolatunk, de most még szorosabbá vált. Ha kapunk néhány nap szünetet, hazamegyek a családomhoz Berzencére – Budapesttől kétszázötven kilométer –, de a szüleim is gyakran jönnek a meccseinkre a fővárosba. Nagyon szeretem Budapestet, mert rengeteg olyan hely van, ahol ki lehet kapcsolni, erre van a leginkább szükségem a rohanó tempó mellett.– A karácsonyt Berzencén tölti?
– Igen, december 27-ig otthon maradok, ott töltöm a karácsonyt. Sok rokonom él a községben, és ritkán van együtt az egész család, de most kivételesen a testvéreimmel mindhárman otthon leszünk.











