Olimpiai bajnokunk volt fókuszban a Sportkrémben, ajánljuk mindenkinek elolvasásra a remek interjút, amelyből jobban megismerhetjük vízilabdás legendánkat.

Amint azt az önt ábrázoló feladványfotónk sugall­ja, nem lehetett mintagyerek. Emlékszik a legmeredekebb csínytevésére?
Nem a garázdálkodások minősége, a mennyisége je­lentette a problémát. Minden napra jutott két-három, ami éves szinten úgy nyolcszáz, az meg elég sok. Ebből lett az, hogy három különböző iskolában végeztem el az általá­nost. Mondhatni, elég hamar megcsúszott az ideális életpá­lyamodell. Ötödikben például azért csaptak ki, mert hógolyó­val ledobtam a diri fejéről a ka­lapját. Lehet, akkor indultam el a lejtőn.

Ami viszont a sportot illeti, elég hamar a csúcsokat kezdte ostromolni. Úszásban is vihette volna olimpiai bajnoki címig?
Aligha. Ötévesen kezdtem úszni a Fradiban, apám ott edzősködött, és ő meglehető­sen korán megjósolta, lehe­tek jó, de annyira nem, mint Verrasztó, Hargitay vagy Sós. Bár az úszói féltékenység nem engedi, hogy a legjobbakat át­engedjék a pólósoknak, apám elég korán a váltás mellett ér­velt. Én azonban jól éreztem magam a társaim között, az érmeket is gyűjtögettem, ti­zennégy évesen mégis vízilab­dázónak álltam, ami amúgy késő. Mindössze két pólóst ismerek, aki tizennégy-tizen­öt évesen kezdett el játszani, mégis olimpiai bajnokká lett. Madaras Norbert az egyik.

A másik?
Én.

Megszakadt szív

Egyértelműen letaglózott a menesztésem Egerből. Báró Eötvös mondta, a házasság jó dolog, sajnos azonban sokáig tart. A miénk az Egerrel véget érhetett volna az azt megelőző nyáron, lejárt a szerződésem, de a klubban kérték, maradjak még, neveljem ki az utódomat, ami nem volt ellenemre. Aztán jött ez a valóban csúfos vereség, és tényleg pocsékul szerepeltünk a nemzetközi porondon, a bajnokságot azonban veretlenül vezettük, olyankor pedig nem szokás az edzőt elküldeni. Mindig azt hittem, lesz egy olyan utolsó meccsem, amikor felemelem a kezem, megtapsolnak, ehelyett dicstelenül, a kertek alatt kellett távoznom.

Azt is elárulja, mennyi járt a montreali játékok aranyér­méért?
Nekem mint fiatalnak húsz­ezer, a „nagyoknak” ötven, Gyarmati ugyanis differenci­ált.

És az ifjonti hév, vagy mondjuk úgy, az igazságérze­te nem tiltakozott?
Nem. Egyrészt voltak nálam jobbak, akik valóban többet tettek a győzelemért, másrészt sokkal nehezebb volt abba a csapatba bekerülni, mint az­tán megnyerni az olimpiát, engem az a siker sokkal inkább boldoggá tett, mint a honorárium. Amúgy meg amíg Zsigulit vettek rajta, én Trabantot. Az is elvitt, ahova akartam, az autókból azóta sem csinálok presztízskérdést. Hat évet játszottam Nápolyban, ott azt tapasztaltam, a klubelnök hatszázas Fiattal jár, a főszponzor egy harmincéves darabbal, igaz, a garázsukban pihent egy-egy szuperjárgány. Nálunk azért kialakult egyfajta sznobizmus, ami a lakás, az autó, az öltözködés alapján méri az embereket, persze az egész világ elég furává lett, van is vele bajom.

Kiváltképp mivel?
Iskolai példát hozok, abban úgyis van tapasztalatom. Szóval ha hármast kap a suliban a gyerek, a szülő felhorkan, miért csak kö­zepes, holott az emberek kilencven százaléka átla­gos. Ami a közepes. Ma ha valakire azt mondják, átlagos, súlyos sértés, mindenkinek megának meg gigának kell lennie.

Ön azért edzőből minimum mega lett.
Nem hinném. Játékos­ként is megbújtam a jók kö­zött a három világklasszisunk mellett, bár volt úgy, hogy én hoztam a meccset. Meg olyan is, hogy a moszkvai olimpián a szovjetektől elszenvedett öt-négyes vereségen egymagam dobtam hármat, de kikap­tunk, úgyhogy arra idővel csak én meg szegény elhunyt édesanyám emlékezett. Edzőként pedig el kell fogadni, ha úgy is gondolom, hogy rendre sikerült adnom valamit a csapataimnak, alapvetően a játékosok csinálnak belőled jó vagy rossz edzőt.

Csapatépítés

Meg lennék lepve, ha kapnék egy sztárcsapatot. Minimális az esély arra, hogy egy hatvanegy éves embernek sztárklubot adjanak, amikor negyven voltam, én is azt gondoltam, ne a hatvanévest kérjék fel. Persze olyan régóta vagyok fiatal pólósok között, hogy szellemileg elég nehezen öregszem. És hát csinálhatok éppenséggel magam sztárcsapatot itt a Fradiban, ahol megkaptam pluszban a serdülőegyüttest. Anyitt ugattam már bele az utánpótlás nevelésbe, épp itt az ideje, hogy ne csak beszéljek róla.

Az magától értetődő volt, hogy a játékoskarrier után trénernek áll?
Nem. A harminckilencedik évemben, amikor hazatértem a hatéves olaszországi légióskodásból, itthon épp a szabad piacgazdaság kezdett el dúlni, magam is vállalkozni kezdtem, kozmetikumokat hoztunk be. Ugyan két hét után tudtam, nem az én vi­lágom, egy évig húz­tam. Hanem amikor a BVSC felajánlotta, hogy Faragó Tamás után vegyem át a csapat irányítását, a második edzésen éreztem, hazaérkez­tem.

Gyerekkorát nem meghazudtolva a nem éppen békés mesterek sorát gyarapította. Az a jó egy óra egy tökéletesen átszellemült állapot?
Nem tudom máshogy meg­élni. Zavar, ha a csapatom nem azzal az elszántsággal, győzni akarással veti bele ma­gát a küzdelembe, ahogy én ma, túl a hatvanon is játsza­nék. A vízbe mindig végtelen eltökéltséggel ugrottam bele, nem gondolom, hogy lehet másképp edzősködni. Leg­alábbis én nem hiszek benne. Sosem szerettem a jégcsaped­zőket, a sportnagyságok kö­zül is bár csodáltam Borgot, Lendlt, rajongani csak McEn­roe-ért, Nastaséért, Connor­sért tudtam. A sporthoz nélkülözhetetlen az agresszivitás, udvarias becsúszás nem léte­zik, bokszolni szelíden kép­telenség. De csak az egészsé­ges agresszivitást pártolom, a brutalitást, az aljasságot nem. Szóval amikor azt láttam, hogy a játékosaim nem olyan elán­nal pólóznak, kénytelen vol­tam felrázni őket, így aztán volt nem kevés szándékosság is a balhékban. Amikor ha­zajöttem, azt tapasztaltam, udvarias, kedves közeg a mi pólósvilágunk, az edzők ud­variasan küldik el a bírókat a francba, próbáltam ezt az ál­lapotot is átrendezni, talán túl jól is sikerült.

Egyéb sportok

Hiába éltem hat évet Nápolyban, az olasz futballt képtelen voltam megszeretni, pedig akkoriban Maradona csillogott a Napoliban. Az angol labdarúgásnak vagyok a szerelmese, azt szeretem, amikor nyolc méterről becsúsznak. Amellett a jégkorongot és a bokszot is örömest nézem, és az amerikai futballt is megszerettem. Persze kellett hozzá az is, hogy egy jó barátom elmagyarázza a szabályokat, azok tudta nélkül kaotikus baromságnak tűnik. Az tetszik benne, hogy a nem éppen letisztult világunkban, amikor mindenki polihisztor akar lenni, főképp pedig szebb és gazdagabb, mint a másik, az amerikai fociban tiszták a szerepek. Szóval jól felépített műsportág, amelyet azzal a céllal alkottak meg fantasztikus profizmussal, hogy a light sörből és a hot dogból minél többet lehessen eladni. Szoktam is mondani, bármennyire is sok a tanult ember a sportágunkban, húsz amerikai reklámszakembert kellene felkérni arra, hogy eladhatóbbá varázsolja a pólót. Ők modernizálnák, felépítenék, mi pedig ugyanúgy megnyernénk a mérkőzéseket.

Van olyan balhéja, amelyet ma már szégyell?
Lehet, de ha bevallanám, könnyebb lenne most nekem? Az ember már csak olyan, hogy az önvádat rendre megelőzi a mentségkeresés. Biztos van, amit ma másképp kezelnék, ám – noha nem vagyok vallásos – tartom magam a buddhizmus egyik tanításához, mely szerint ami már nincs, és ami még nincs, azzal nem érdemes foglalkoz­ni. De citálhatom Muhammad Ali egy mondását is, hogy aki húszévesen ugyanazt gondol­ja, mint negyvenévesen, az el­tékozolt húsz évet az életéből. Amúgy a bírók és Gerendás közti vélelmezett utálatról csak annyit, hogy amikor elküldtek Egerből, a játékvezetők hívtak, lennék-e a vezetőjük.

Ez azért elég abszurd.
Nem, mert mindig is meg­volt a kölcsönös tisztelet, még a legkeményebb reklamálások sem voltak durván sértőek.

Azt sem ve­szi annak, hogy sosem választották meg szövetségi kapitánynak?
Nyilván egyfajta hiányérze­tet okoz. De mit tegyek? Amúgy azután, hogy kilencvenhétben Kemény Dénest nevezték ki kapitánynak, kollégájuk, Csur­ka Gergely kérdezte, merre tovább. Vagy a Dunának me­gyek, vagy haza, feleltem. Ám mert tél volt, hideg, inkább ha­zamentem.

Barcelona

„Meghatározó tévés sportélmé­nyem marad a kilencvenki­lences BL-döntő, amikor a bajorok tulajdonképpen már fogták a serleg fülét, a Manchester United azonban fordított, a sport minden szépségét megmutatva. Saját múltamból szintén egy kupadöntő ugrik be, amikor a Posillipóval hat tizedmásodperccel a vége előtt egy góllal vezettünk, nálunk volt a labda, mégis sikerült kikapnunk. Történt ugyanis, hogy a lelátóról a meccs végét jelző dudaszóhoz kísértetiesen hasonlító hang harsant, a játékosunk örömében eldobta a labdát, a kapusunk kiúszott, az ellenfél pedig belőtte, a hosszab­bításban meg persze hogy vereséget szenvedtünk. Olyan is előfordult, hogy két perccel a vége előtt kétgólos hátrányban voltunk a Posillipóval, mégis fordítottunk, de az a különbség a Uni­ted és a Nápoly feltámadása között, hogy az előbbire egy egész világ emlékszik, az utóbbira meg csak én.

Galambos Dániel – Sportkrém / Nemzeti Sport