Mint akit felhúztak, úgy robogta végig a kilencven perceket Rákosi Gyula, akit a szurkolók a Fradi motorjának tartottak. Szép futballpályafutás áll mögötte, amelyre csak egyetlen árnyék vetül, legjobb barátjának, Albert Flóriánnak elvesztése.

– Tartsunk sorrendet, induljunk a kályhától! Miként került a Fradiba?
– Ahogy a többi srác, én is rúgtam a követ iskolából hazafelé, ment a foci ezerrel. Amikor a második cipőmet rúgtam szét, apám fülön fogott, és hogy úgy mondjam, emelt hangon közölte velem, ennek vége, menjek egyesületbe játszani, ott adnak a rugdosáshoz lábbelit is. Először az Újpestről próbáltam beszélni – Szusza neve óriási csáberő volt a fiatalok körében -, de apám ellentmondást nem tű­rően kijelentette: a Fradi, vagy semmi.
A toborzón amire lementem, vagy százötvenen rúgtuk a labdát a népligeti fák között, Szájer Misi bácsi választotta ki az ügyesebbeket. „Kicsi, gyere holnap is” – mondta nekem, én meg mentem boldogan. Érdekes és nagyon szép dolog volt, hogy a többieket sem küldték el, hanem vagy az atlétikai, vagy az úszószakosztály fogadta be őket. A toborzón ott volt Albert Flóri is, ő három évvel fiatalabb volt ugyan, így csak később, a nagycsapatban találkoztunk újra, hogy aztán örök barátság alakuljon ki közöttünk.

– Az első tétmérkőzés mindig életre szóló emlék egy játékos számára. Gondolom, önnek is az.
– Visszagondolva rá, az egyik szemem sír, a másik nevet. A Népsta­dionban, 1957. október 27-én a Haladás ellen léptem először pályára, és bár gólt szereztem, mégis kikaptunk 3-1-re.

– Talán egy-két idősebb szurkoló még emlékszik rá, Rákosi kilencven percen át futott, ütközött, szerelt és beadott, a csapat motorja volt. Honnan volt egy apró emberben ennyi erő ?
– Iskoláskoromban nem volt olyan sportverseny, amelyben ne vettem volna részt, legyen az háztömb körüli futóverseny vagy éppen tájékozódási futás a Börzsönyben. Megvolt tehát az alap a jó kondícióhoz, ráadásul én nagyon szerettem edzeni. Amikor vége volt az edzésnek, mindig kint maradtam a pályán, és pluszgyakorlatokat végeztem. Szóval az állóképességemre tényleg nem lehetett panasz. Ennek köszönhettem a rengeteg mérkőzést a Fradiban és a válogatottba való meghívást is, pedig a posztomon nagyon sok tehetséges srác futballozott a bajnokságban. Na meg annak, hogy volt egy trükköm: mindig egy gondolattal előbb adtam be a labdát, mint ahogy a védők reagálni tudtak volna, és ezekből a beívelésekből aztán sok gól született.

– Legendás volt a barátsága Albert Flóriánnal, a Császárral. Még később is, pályafutásuk befejeztével szinte elválaszthatatlanok voltak.
– Fiatalabb lévén ő 1958-ban került fel az első csapatba, de ott játéktudásával igen gyorsan megelőzött mindenkit. A József Attila lakótelepen laktunk mindketten, számtalanszor együtt mentünk-jöttünk edzésre, edzésről. Feljárt hozzánk, édesanyám mindig remek palacsintával várt minket. Sem a privát életben, sem a pályán nem volt vita közöttünk – pedig a játék hevében sok mindenről szó esik -, de mi legfeljebb apró, segítőkész morgolódásig jutottunk. Ő mindig tisztelte a korkülönbséget, hallgatott rám. Halála előtt, mielőtt bement volna a kórházba, bejött hozzám az irodába: „Figyelj, Kicsi, elmegyek kontrollra, majd jövök.” Nagyon meglepődtem. Ő, akit hiába kapacitáltam, hogy jöjjön velem ősszel és tavasszal egy általános orvosi ellenőrzésre, egyszer csak magától megy orvosokhoz. Mondanom sem kell, a halála mélyen megrázott, mintha a testvéremet vesztettem volna el. Tudom, a fájdalmamnak már csak a saját halálom vethet véget.

– Egyelőre ne temessük, inkább beszéljünk arról, hogy a Ferencváros színeiben 551 alkalommal lépett pályára, és 116 gólt szerzett, negyvenegyszer szerepelt a válogatottban, és négy gólt lőtt. Egy ilyen sikeres pályafutáshoz sok emlék is kötődik. Melyikre emlékszik a legszívesebben, és melyek azok, amelyeken még ma is bosszankodik?
– Már az, hogy az ember a Fradiban játszhatott harmincezer, majd később a válogatottban kilencvenezer ember előtt, maga volt a boldogság. Persze a legnagyobb siker, a legnagyszerűbb emlék a Vásárvárosok Kupája – tulajdonképpen a mai Európa Liga – 1965-ös megnyerése volt. Hiszen idegenben legyőzni a rettegett Juventust, nos, az valóban nagyszerű fegyverténynek számított. Persze sorolhatnám még sokáig azt a sok remek meccset, amelynek részese lehettem, például azt a megtiszteltetést, hogy 1972-ben az Európa-öregfiúk-válogatott csatársorában Puskás, Agus­to és Gento mellett játszhattam. Persze akad, amire nem szívesen emlékezem vissza. Így például arra, amikor a félfordulós bajnokságot nem tudtuk megnyerni, pedig az utolsó mérkőzésen egy pont is elég lett volna, ám kikaptunk Dorogon. Bár ezt megszépíti, hogy a szurkolók akkor is, mint mindig, kitartottak mellettünk.

– És a sokat emlegetett, az 1966-os világbajnokságon a szovjetek ellen kihagyott ziccer?
– Igen, az a szituáció – lévén sorsdöntő volt-, mindig szóba kerül. Én ugyebár sosem voltam nagy gólvágó, inkább pötyögtettem, mint ontottam a gólokat, tehát nem tőlem várták a megváltást. Bene Feri ment el a jobb oldalon, és középre adott. Én követtem a támadást, talán a kelleténél gyorsabban is, mert a labda kicsit mögém jött. Visszanyúltam érte, de elment a lábam alatt. Nos, ez volt a nagy helyzet, de a történet és a támadás még nem ért véget, ám erre már kevesebben emlékeznek. Vagyis, hogy nem kaptam a fejemhez, hanem a labda után vetettem magam, befutottam, majd középre íveltem. Mészöly Kálmán, akinek pedig a fejjátéka kiemelkedett a mezőnyből, mellre akarta venni, de a mellkasáról elpattant, így abból sem lett gól. Megint nem tudtuk legyőzni a szovjeteket, és ezt, lássuk be, jogosan, mint amolyan átkot emlegették a szurkolók.

– 1972-ben hagyta abba a futballt, és 1974-ben még teltházas búcsúmeccsen köszönt el a szurkolóktól. Edző lett, és ott is jó teljesített.
– Az az igazság, még bírtam volna a tempót, volt bennem még egy-két jó év. Ám akkor gőzerővel ment a fia­talítás, így egy napon az elnök behívott, és azt mondta, lassan itt az ideje, hogy visszavonuljak. És nyomban fel is ajánlotta az ifi 1. edzői posztját. Megkezdődött a munka, és jöttek az eredmények is, hiszen 1975-ben megnyertük a bajnokságot. Kitűnő csapat formálódott ott, elég ha olyan neveket említek, mint Nyilasi, Rab, Onhausz, ők később meghatározó játékosai lettek a Fradinak. Később Bozsik Józsi bácsi megkeresett, vállaljam el a magyar ifiválogatott edzői posztját. Vállaltam, és nem bántam meg, szép sikereket értem el a fiatalokkal.

– Végül itt az elmaradhatatlan kérdés: magánélet, család, barátok?
– Csendesen élek, 1988 óta özvegyen, Réka lányommal. A régi játékostársakkal, haverokkal megmaradt a jó viszony, vidáman töltjük napjainkat, sok a zrikálás, a nevetés, ahogy az régen is volt. És ez így van jól. A múlt szép volt, és hisszük, most, hogy épül az új stadion, a jövő sem lesz más. Csak meg kell élni!

(mh)