1992 tavaszán, a Fradi bajnoki menetelése idején a Váci utcában még azt kiabáltuk: „Reszkess, Milan!”. Akkoriban talán a világ legerősebb csapatának üzentünk, és reménykedtünk, hogy tényleg összemérhetjük vele az erőnket. Egy brutális kommandóstámadás közbeszólt. Most, 34 évvel később végre összejön a találkozó.

Van egy emlékem 1992 tavaszáról, amely most, a Milan elleni mérkőzés előtt különösen élénken tért vissza.

Akkoriban a Nyilasi Tibor vezette csapat készült elhódítani a bajnoki címet. Fantasztikus tavasz volt, egyre nagyobb reményekkel, egyre több győzelemmel, és azzal a semmihez sem hasonlítható érzéssel, hogy valami nagy dolog van születőben az Üllői úton.

A hazai győzelmek után pedig sokszor nem ért véget az ünneplés a stadionban. Szinte hagyománnyá vált a Váci utcai felvonulás, amelynek végállomása a Vörösmarty tér volt. Ott aztán a boldog fradisták megrohamozták a szobrot, és ment az éneklés, az ünneplés, az önfeledt őrület.

És volt egy visszatérő rigmus, amely most, 34 évvel később különös jelentőséget kapott:

„Reszkess, Milan! Reszkess, Milan!”

1992-ben a Milan volt a futballvilág egyik legnagyobb hatalma. A Berlusconi-féle szupercsapat, amelyben Baresi, Maldini, Gullit, Rijkaard és van Basten játszott, amely Arrigo Sacchi után Fabio Capellóval is uralta az olasz futballt, és amely abban az idényben veretlenül nyerte meg a Serie A-t.

Mi meg ott álltunk a Vörösmarty téren, és a magyar bajnokság megnyeréséért küzdő Fradi szurkolóiként nekik üzentünk.

Persze nem gondoltuk, hogy van Bastenék reszketve figyelik a budapesti híreket. De valahol mélyen talán mindannyian azt reméltük, hogy velük is összemérhetjük majd az erőnket.

Aztán megnyertük a bajnokságot. Tízenegy év után újra mi lettünk Magyarország legjobbjai, és jöhetett a BEK, az akkor születő Bajnokok Ligája.

A sors azonban nem a Milant, hanem a Slovant sodorta elénk.

Ami Pozsonyban történt 1992. szeptember 16-án, az máig a Ferencváros történetének egyik legsötétebb emléke. A fekete maszkos kommandósok brutális támadása a magyar szurkolók ellen, a válogatás nélküli verések, a menekülő emberek látványa. A pályán 4–1-re kikaptunk, az Üllői úti visszavágón pedig a gól nélküli döntetlen a kiesésünket jelentette.

És hogy kivel játszott a következő fordulóban a Slovan?

Természetesen a Milannal.

Az olaszok Pozsonyban 1–0-ra, otthon 4–0-ra győztek, mi pedig legfeljebb arra gondolhattunk, milyen lett volna, ha azon az őszön a San Siróban vagy az Üllői úton tényleg felhangozhat a tavasszal annyiszor kiabált rigmus.

Aztán eltelt 34 év.

A Milan továbbra is a világ futballjának egyik legnagyobb neve, még ha ma nem is ugyanazt a legyőzhetetlen csapatot jelenti, mint a ’90-es évek elején.

És közben a Ferencváros is nagy utat járt be.

Most három győzelemmel, kilenc ponttal, hibátlan Európa Liga szerepléssel érkezünk a San Siróba. A Milan szurkolói pedig, ahogy azt tegnapi összeállításunkban is bemutattuk, egyáltalán nem veszik félvállról a Ferencvárost.

Ruben Amorim, a Milan edzője is erős, győzelemhez szokott, határozott játékstílussal rendelkező csapatként beszélt rólunk a meccs előtti sajtótájékoztatón.

A Milan tehát valószínűleg nem reszket tőlünk. De tisztel minket.

És talán pontosan ez az, amiről azok a Vörösmarty téren ünneplő fradisták 1992-ben álmodtak. Hogy egyszer újra eljutunk oda, amikor a világ legnagyobb klubjai olyan csapatot látnak bennünk, amely ellen komolyan készülni kell.

Persze jó lenne nyerni is. Nagyon jó. És ugyanúgy fogunk szurkolni ezért, ahogy 34 éve tettük volna.

De akármi történik csütörtök este, nekem ez a találkozó már önmagában is különleges.

Mert 1992 tavaszán a Vörösmarty téren egy kicsit már erre a meccsre készültünk.

Csak akkor még nem tudtuk, hogy 34 évet kell várnunk rá.

Reszkess, Milan!

Jobb későn, mint soha!