Bemutatjuk mai ellenfelünket, az AC Milant.
A települést időszámításunk előtt 600 körül alapították az insuberek, a Ciszalpin Gallia területén élő kelta törzs tagjai. Amikor a római légiók Kr. e. 222-ben északnak vonultak és meghódították a vidéket, a kelta nevet Mediolanumra latinosították, ez annyit tesz: „a síkság közepén”. Amikor már a Krisztus utáni harmadik században a germán törzsek egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a Rajna és a Duna menti határvidékre, s túl messze volt már ahhoz, hogy a római állam gyorsan tudjon reagálni, Diocletianusz császár Mediolanumot megtette a Nyugatrómai Birodalom fővárosává. Óriási császári palota és termálfürdők épültek, kocsiversenyeket rendeztek. Itt adta ki 313-ban Nagy Konstantin és Licinius császár a világtörténelmi jelentőségű milánói ediktumot, amely véget vetett a keresztényüldözéseknek, és örökre megváltoztatta a nyugati civilizációt.
Néhány évtizeddel később, 374-ben egy helytartót, Ambrust (Ambrogio) a nép közfelkiáltással a város püspökévé választotta. Szent Ambrus olyan erős hatással volt a városra, hogy a tősgyökeres milánóiakat a mai napig Ambrosianinak nevezik, a milánói főegyházmegye pedig az egyetlen a katolikus világban, amely megtartotta saját, ősi ambroziánus rítusát – beleértve egy némileg eltérő liturgikus naptárat is, amelynek köszönhetően a milánói karnevál négy nappal tovább tart, mint bárhol máshol, egészen nagyböjt első vasárnapjáig.
A Nyugatrómai Birodalom összeomlása során és után több támadás érte a települést. 569-ben a Pannóniából érkező germán longobárdok (lombardok) szántottak a környéken, amelyet mai napig emiatt Lombardiának hívnak. Öt évszázaddal később a gazdag, önkormányzattal rendelkező középkori városállam már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy szembeszálljon I. Rőt-szakállú Frigyes német-római császárral. Barbarossa Frigyes 1162-ben kiéheztette, elfoglalta és a földdel tette egyenlővé a települést, lakóit pedig szétszórta a környező falvakba. Mindössze tizennégy évvel később a város összefogta szomszédait a Lombard Ligában, és 1176-ban a legnanói csatában megsemmisítő vereséget mért a császári seregre. Ez a középkori diadal alapozta meg a klasszikus milánói identitást, és hamarosan Európa legfontosabb gyapjúszövő, fémműves és páncélkészítő műhelyévé vált.
A 13. század végére az arisztokrata Visconti család kiszorította a rivális Della Torre klánt, és dinasztikus egyeduralmat, signoriát épített ki, amely 1395-ben Gian Galeazzo Visconti alatt elnyerte a Milánói Hercegség rangját. Amikor a Viscontiak férfiága kihalt, és a rövid életű köztársasági kísérlet – az 1447 és 1450 közötti Arany Ambroziánus Köztársaság – összeomlott, a zsoldosvezér, Francesco Sforza vonult be a városba, megalapítva a Sforza-dinasztiát. Francesco és fia, Ludovico il Moro alatt Milánó Firenze legfőbb vetélytársává nőtte ki magát a reneszánsz művészet és tudomány terén. A Sforzák kiépítették a mesterséges csatornahálózatot (Navigli), amely összekötötte a tengertől elzárt várost a Maggiore-tóval, a Comói-tóval és a Pó folyón keresztül az Adriával, meghonosították a selyemhernyó tenyésztést, és udvarukba csábították Itália legkiválóbb elméit.
Közülük is kiemelkedett egy harmincéves firenzei polihisztor, Leonardo da Vinci, aki 1482-ben érkezett Milánóba, és tizenhét éven át maradt. Ludovico Sforza szolgálatában Leonardo zseniális zsiliprendszereket tervezett a csatornákhoz, ezek egy része ma is látható, és megfestette az emberiség történetének egyik legismertebb falképét, az Utolsó vacsorát, amely akkor különleges technikával, gyorsan száradő temperával készült, csírizen a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában, azaz étkezőjében. A technika sajnos nem bizonyult tartósnak, ráadásul a freskót az évszázadok alaposan „megdolgozták”: hol lövőgyakorlatot tartottak a teremben francia katonák, hol ajtót építettek a freskóba, hol beomlott a terem az angol bombázásoknak miatt. Ma egy légzsilip mögött kis csoportok tekinthetik meg 15-15 percig a képet [a bejegyzés megjelenésével megegyező időpontra sikerült belépőt szereznem – ulloi129].
A tizenhatodiktól a tizennyolcadik század elejéig a spanyol, majd az osztrák Habsburgok fennhatósága alá tartozott a város, II. József uralkodása alatt épült a Scala. Napóleon 1805-ben foglalta el, majd az Olasz Királyság fővárosának tette meg Milánót. Elkezdett építeni egy diadalívet is, amelyet bukása után I. Ferenc a bécsi békeszerződés emlékhelyeként befejeztetett, ez a Arco della Pace.
1848 márciusa Milánóban is elhozta a forradalmat, az öt nap (cinque giornate) során a város lakói barikádokat emeltek, majd kiverték Radetzky tábornagy 14 ezres seregét – Milánó a francia-piemonti seregeknek hála 1859-ben lett az új olasz királyság része. Milánóban azt tartották, hogy míg Rómában beszélnek, ők az erkölcs (és a munka) fővárosa, a capitale morale. A vasút terjedésével megindult itt is az ipar: a (többek közt) mozdonyépítő Breda, a Pirelli, az Alfa Romeo, vagy a Campari ma is ismert márkák – mégha a Breda az évezred elején be is zárt.
Milánó a huszadik századi olasz és világtörténelemnek újra a központjába került azzal, hogy itt alapította meg a helyi iparosok által finanszírozott napilap, az Olaszország népének (Il Popolo d’Italia) főszerkesztője, Benito Mussolini a Fasci Italiani di Combattimentót, a fasiszta párt elődjét. Milánó a mai napig tele van a fasiszta épitészet remekeivel, ilyen a Centrale pályaudvar, vagy a tőzsde épülete.
A második világháború alatt a város épületeinek harmada elpusztult, a Duomo legmagasabb tornyának ékét, az arany Madonninát évekig rongyok takarták, hogy ne adjon könnyű célpontot a bombázóknak. Bár a textilipar és a divat már a 19. században jelen volt (sőt, előbbi már a tizenhatodikban is), a város divatfőváros jellegét a ’70-es, ’80-as években szerezte meg, amikor átvette az olasz divat vezető szerepét Rómától és Firenzétől, ma nem csak egy híres, szeptemberenként rendezett divathét, hanem számtalan divatcég, és mégtöbb üzlet mutatja az ipar helyi erejét.
A város leghíresebb nevezetességei egymáshoz meglehetősen közel vannak. A lassan kétszáz éves Emanuelle II passzázs fantasztikus kupolája alatt köti össze a már említett Scalát a szintén említett Duomóval, amelyet hatszáz évig építettek: 1386-tól 1965-ig – majd nemsokára nagy felújításokba kezdtek. A világ hatodik legnagyobb katedrálisa elsősorban gótikus jegyeket hordoz, rengeteg szoborremekkel – Oscar Wilde viszont híresen utálta, és számos kritikát kapott az építése hossza miatti stíluskeveredés miatt.
Az Emanuelle II passzázs
San Bartolomeo Scorticato
Nem messze ide van a Sforza-kastély és az azt övező park. A Sforza-kastély különleges kincsei közé tartozik a Rondanini Pieta, Michelangelo utolsó, be nem fejezett remeke és Leonardo egy egészen különleges, szinte nonfiguratív freskója, ez utóbbit az olimpia előtt tették látogathatóvá.
A Rondanini Pieta
Leonardo nonfiguratív freskója
A Pinacoteca di Brera egy számtalan, elsősorban reneszánsz remeket bemutató múzeum, de a San Bernandino osszárium, azaz csontkápolna is emlékezetes célpont lehet az idejüket kultúrával kitölteni szándékozó fradistáknak. Ha pedig csak sétálgatnátok, akkor irány a Leonardo vezetésével épült, a dóm építéséhez szükséges márványt is szállító csatornarendszer megmaradt része mellett található sétálóövezet, a Navigli.
Természetesen fontos a város szempontjából a turizmus részeként a sport is, a város a két futballóriásán kívül hatalmas jelentősége volt az idén télen rendezett téli olimpiának is – talán ennek is köszönhető, hogy megalakult a HC Milano, akik ellenfeleink is az ICEHL-ben.
Ami a gasztronómiát illeti, a város két leghíresebb specialitása a sáfrányos milánói rizottó (a rizottót egyébként épp Mussolini akaratára népszerűsítették), amelyet sokszor velővel készült borjúlábszárral, Ossobucóval tálalnak – nem érdemes kihagyni. Híres különlegesség az eredetileg Pugliából érkezett töltött kenyér/péksütemény, a panzerotti, eredetileg ezt a Luini pékség honosította meg a városban. A Luini ma is üzemel – hatalmas sorokkal a Duomótól délre.
Ahogy a pár hete legyőzött portugál EL-ellenfelünket, úgy az AC Milant is angolok, ezúttal textilesek alapították. Bő fél évvel utánunk, 1899. december 16-án. Előbb a Fiaschatteria Toscanában, majd az „északi és angol” szállodában gyűltek össze, hogy megalapítsák a Milan Football and Cricket Clubot. A klub első elnöke a tehetős diplomata, Alfred Edwards, a szervező Herbert Kilpin lett, egy 29 éves nottinghami csipkekészítő, aki fülig beleszeretett Olaszországba.
Kilpin egyszerre volt a csapat kapitánya, edzője és legjobb játékosa. Ő választotta ki a klub ikonikus függőleges csíkozású mezét, és ő fogalmazta meg azt az alapító kiáltványt, amely ma is ott díszeleg a klub falán: „Ördögök csapata leszünk. A színeink: vörös, mint a tűz, és fekete, mint a félelem, amelyet az ellenfeleinkben keltünk!”
Alig tizenhat hónappal az alapítás után, 1901-ben Kilpin Milanja letaszította a trónról az addig egyeduralkodó Genoát, és megnyerte első olasz bajnoki címét, amelyet 1906-ban és 1907-ben két újabb követett. Aztán elérkezett az a vacsora, amely örökre kettészakította a várost. 1908-ban, amikor az Olasz Labdarúgó Szövetség megpróbálta megtiltani a kluboknak új külföldi játékosok igazolását (nehogy innen merítsen ötletet Szalai…), a Milan vezetőségének többsége hajlandó volt engedni. Negyvenhárom olasz és svájci tag azonban – akik meg voltak győződve arról, hogy egy világváros klubjának a föld minden tájáról érkező tehetségek előtt nyitva kell állnia – 1908. március 9-én éjjel kivonult a dóm mögötti Orologio étterembe, és megalapította a Football Club Internazionalét. Megszületett a Derby della Madonnina, a Milan volt sokáig a vesztes – 43 évig nem nyertek semmit ezután.
Az átkot végül a második világháború után ironikusan egy magyar mester és három svéd zseni törte meg. 1949-ben a Milan kispadjára a budapesti születésű korábbi Vác-kapus Czeizler Lajos (1949–1952) ült le, aki összeállította a legendás Gre-No-Li támadótriót: Gunnar Grent, Gunnar Nordahlt (aki 221 góljával a mai napig a Milan történetének legeredményesebb góllövője) és Nils Liedholmot. A Milan kispadján töltött 116 mérkőzésén Czeizler Lajos elképesztő, 2.15-ös meccsenkénti pontátlagot ért el – ez a mai napig a legmagasabb a klub történetében. Czeizler támadófutballt játszó csapata 1950–51-ben megnyerte a Scudettót és a Latin Kupát, ezt Guttmann Béla (1953–1955), valamint az uruguayi világbajnok Juan Alberto Schiaffino vitte tovább, kilenc év alatt négy bajnoki címet hozva a város piros-fekete felének.
Az 1961-ben kinevezett Nereo Rocco catenacciót játszatott, a söprögető csapatkapitány Cesare Maldini, Giovanni Trapattoni, Gianni Rivera és José Altafini vezérletével. 1963. május 22-én a Wembley-ben a Milan a félidőben még 1–0-s hátrányban volt Eusébio Benficája ellen, ám a szünet után Rivera kétszer is tűpontos labdával ugratta ki Altafinit, a 2–1-es győzelemmel pedig az AC Milan lett az első olasz klub, amely megnyerte a Bajnokcsapatok Európa Kupáját.
Rocco az évtized végén visszatért, hogy 1969-ben egy második BEK-győzelmet (Madridban Pierino Prati mesterhármasával 4–1-re leiskolázva Cruyff fiatal Ajaxát), és két Kupagyőztesek Európa Kupáját (1968, 1973) is behúzzanak.
Egy évtizeddel később, 1978–79-ben a játékoslegenda, Nils Liedholm már vezetőedzőként tért vissza, hogy Rivera búcsúszezonjában – egy tizenkilenc éves söprögető, Franco Baresi vezérletével – megszerezze a klub tizedik bajnoki címét, a Scudetto della Stellát, amelyért felvarrhatták az állandó aranycsillagot a Rossoneri mezére.
Alig tizenkét hónappal a csillag megszerzése után azonban a klub a szakadékba zuhant. 1980 tavaszán Felice Colombo klubelnök és több játékos is belebukott a Totonero illegális fogadási és bundabotrányba, a bíróság pedig a másodosztályba száműzte az AC Milant.
Bár Massimo Giacomini irányításával azonnal visszajutottak, a keret annyira meggyengült, hogy 1981–82-ben még megalázóbb sorsra jutottak: másodszor is kiestek a Serie B-be, ezúttal tisztán a pályán nyújtott teljesítményük miatt. Noha Ilario Castagnerrel visszakapaszkodtak az élvonalba, és Liedholm harmadik edzői ciklusában, 1985 januárjában bemutatkozott egy tizenhat éves balhátvéd, Paolo Maldini (Cesare fia), 1986 elejére a klubot a csőd fenyegette.
Február 20-án a televíziós és ingatlanmágnás Silvio Berlusconi felvásárolta az AC Milant, kimentve a klubot a felszámolásból. Néhány hónappal később a városi arénában Berlusconi olyan belépőt rendezett, amely egy hollywoodi szuperprodukcióba is beillett volna: Wagnertől „A walkürök lovaglása” szólt, miközben három helikopter ereszkedett alá az égből a gyepre (furcsa mód megidézve Coppola Apokalipszis mostját), fedélzetükön a játékosokkal és az új tulajdonossal. A következő huszonegy évben Berlusconi és jobbkeze, Adriano Galliani három olyan sikeres időszakot hozott össze, amelyek korszakosnak bizonyult a klub történetében.
Berlusconi a kispadra szerződtetett egy egykori fusignanói cipőügynököt, Arrigo Sacchit, aki soha életében nem volt profi futballista – és aki a kétkedő újságíróknak híresen úgy felelt: „Nem tudtam, hogy ahhoz, hogy valaki zsoké legyen, előbb lónak kellett lennie” –, majd mellé igazolta a Marco van Basten, Ruud Gullit, Frank Rijkaard alkotta holland triót, mögöttük pedig a Mauro Tassotti, Alessandro Costacurta, Franco Baresi, Paolo Maldini összeállítású olasz védőnégyes állt. Sacchi eltörölte a hagyományos olasz emberfogást, az egész csapatot egyetlen 25 méteres mozgó blokkba sűrítette, az edzéseken láthatatlan kötéllel gyakoroltatta az agresszív lestaktikát, és egész pályás letámadással fojtotta meg az ellenfeleket. Az 1987–88-as Scudetto után Sacchi Milanja az 1989-es BEK-elődöntőben 5–0-ra gázolta le a Real Madridot, a barcelonai Camp Nouban rendezett döntőben pedig 4–0-ra kiütötte a Steaua Bukarestet, 1990-ben Bécsben a Benfica ellen a címvédés is sikerült nekik.
Amikor Sacchi távozott az olasz válogatott élére, a korábbi Milan-középpályás, Fabio Capello vette át a stafétát. Marcel Desailly, Zvonimir Boban, Dejan Szavicsevity, illetve a későbbi aranylabdás George Weah beépítésével Capello Milanja zsinórban 58 Serie A-mérkőzésen maradt veretlen, öt szezon alatt négy bajnoki címet nyert (az 1991–92-es idényt veretlenül zárva), és 1993 és 1995 között sorozatban három Bajnokok Ligája döntőbe jutott be. 1994. május 18-án Athénban az eltiltott Baresi és Costacurta nélkül felálló Milant előzetesen mindenki leírta Johan Cruyff Barcelonája ellen, ám Capello csapata 4–0-ra verte a katalánokat.
Az 1990-es évek végi hullámvölgyet – amelyet Alberto Zaccheroni meglepetésszerű 1998–99-es bajnoki címe szakított meg – követően Berlusconi 2001 novemberében egy másik egykori Sacchi-tanítványt, Carlo Ancelottit nevezte ki vezetőedzőnek. Mivel a keretben sok tízes volt, Ancelotti feltalálta a híres 4–3–1–2-es gyémánt és 4–3–2–1-es „karácsonyfa” alakzatát: Andrea Pirlót közvetlenül a védelem elé vonta vissza mélységi irányítónak, mellé állította Gennaro Gattusót és Clarence Seedorfot, előttük pedig Rui Costa és a fiatal brazil, a későbbi aranylabdás Kaka irányított, akik Andrij Sevcsenkót és Filippo Inzaghit tömhették labdákkal, miközben hátul Alessandro Nesta és Paolo Maldini biztosított. Ancelotti Milanja 2003-ban az Old Traffordon tizenegyesekkel győzte le a Juventust a BL-döntőben, 2003–04-ben bajnok lett, megélte a 2005-ös isztambuli döntőt a Liverpool ellen (ahol 3–0-s félidei vezetésről bukták el a trófeát), majd két évvel később, 2007 májusában Athénban 2–1-es revansot vett a Liverpoolon – megszerezve a Milan hetedik európai királyi koronáját. Borbély Balázs tegnap elárulta, hogy a híresen pragmatikus Ancelotti a példaképe.
Ancelotti óta a Milan kétszer tudott bajnok lenni, 2010-11-ben Ibrahimoviccsal, Ronaldinhóval, Robinhóval, majd a 2021-22-es szezonban, az akkori csapatból a ma eltiltását töltő kapus, Maignan és a jelenleg sérült hátvéd, Alexis Saelemaekers maradt csak a klubnál. Ekkor már nem a háromszor is miniszterelnök Berlusconi (aki három éve, 86 évesen hunyt el) volt a klub tulajdonosa, miután 2016-ban eladta azt egy kínai befektetőnek. A kínaiak egy Eliott Managment nevű alapkezelőtől vettek fel ehhez kölcsönt, majd az Eliott a kínaiaktól átvette a klubot. Az Eliott volt a tulajdonos a legutóbbi bajnoki címüknél is, majd 2022-ben, négy éve eladták a klubot az amerikai-olasz milliárdos, a Warner-Paramount mögött is álló Gerry Cardinale cégének, a RedBirdnek, melynek tulajdonrésze van a Liverpool-tulaj FSG-ben is. A Milan ma pénzügyileg erős, az előző szezonban 460 milliós bevételük volt (úgy, hogy nem szerepeltek a nemzetközi porondon), komoly pénzügyi tartalékkal. Olaszországban nem, de a világon talán a legnépszerűbb olasz klub.
A nyáron a csapatot az ötödik helyre vívő Allegrit a korábban a Manchester Uniteddel megbukó, de a Sportinggal rendkívül sikeres portugál edző, Ruben Amorim váltotta, akivel a bajnokságban a tavalyihoz hasonlóan szerepelnek, egy vereségük van, hat győzelem és 3 iksz mellett, 7 pontra vannak az éllovas Lazio mögött az ötödik helyen. A közhangulatot nagyban javította, hogy az addigi éllovas Intert a hétvégén meggyőző játékkal náspángolták el. Az Európa Ligában azonban eddig csalódást keltő a szereplésük: bár Salzburgban hengereltek (4-0), simán kikaptak hazai pályán a Benficától (0-2) és idegenben a Bournemouthtól (3-0) is. Ezen a meccsen sérült meg sajnos Tóth Ali.
Amorim Milanja legtöbbször 3-4-2-1-ben játszik, de épp a Salzburg (és a Bologna) ellen 4 védővel álltak fel. A letámadásuk nem túl intenzív (PPDA 14.5), nem bíznak semmit a hosszú labdákra, 1.77-es xG-ből 1.92 gólt szereznek és 1.37-es xGA-ból 1.31 gólt kapnak meccsenként. A szezonban az eltiltott Maignan mellett a legtöbbet a szerb belső védő, Pavlovity és párja, a belga De Winter játszott, valamint a PSG-től érkezett center, Goncalo Ramos (3 gólnál és 1 gólpassznál jár). A középpályán az amerikai Musah és a Realtól érkezett 41 éves horvát legenda, Luka Modric (0+2) szerepelt a legtöbbet a francia válogatott Adrien Rabiot (5+4) mellett. A támadósor két szélén az amerikai Pulisic (3+1) és az Intert kivégző Moreira (4+3) a két legveszélyesebb játékos. A legeredményesebbjük azonban a 20 éves olasz utánpótlás válogatott Alphadjo Cisse, aki 3 salzburgi találata mellett 4-szer taz olasz bajnokságban is betalált.
A Milan otthona a San Síro -, ahogyan az Interé is, a kék-feketék Giuseppe Meazza stadionnak hívják. Az angol mintára épített stadion épp száz éves, az első meccsen 6-3-ra kaptak ki az Intertől 35.000 ember előtt. A stadion eredetileg a Miláné volt, majd a fasiszta városi tanács a következő évtizedben átvette és kibővítette azt – azóta osztoznak rajta az Interrel. A második világháború után százezresre bővítették, majd az 1990-es VB előtt befedték, ekkor 85.000-es volt, ma 75.000-es. A San Sirót a két klub egy, a szomszéd telken építendő új stadionra akarja lecserélni, a tervek szerint 2032-ben – ezután a legendás stadiont, mely négy BL-döntőnek adott otthont (1965-ben a házigazda Inter nyert), lebontanák.
A San Siro
Csapatunk már egyszer pályára lépett itt, igaz, akkor nem a Milan, hanem az Inter volt az ellenfél, a meccsről a napokban Rákosi Gyula bácsi már mesélt, a kor egyik legerősebb csapata fogadott minket és ezt bizonyították is.
Az AC Milan szurkolótábora az Olaszországból elterjed ultra szurkolói kultúra egyik meghatározó művelője.
