Gyula bácsit kérdezték örök barátjáról.

A valaha volt legjobb magyar labdarúgó. Sokan így gondolnak Albert Flóriánra. Virtuóz volt, a játékát legtöbbször csodálattal, elragadtatással nézték a szurkolók. S nemcsak a fradisták. Ahogy cselezett, ahogy indított, ahogy gólokat szerzett, az valóban utánozhatatlan volt. Ő az egyetlen magyar aranylabdás, s jó esély van rá, hogy ez még sokáig így lesz. A Ferencvárossal szinte mindent megnyert: bajnoki címek, kupagyőzelmek, VVK-diadal a döntőben Torinóban a Juventus ellen. Talán csak a válogatottbeli szereplései után lehet hiányérzete az embernek. Mert nincs olimpiai bajnoki címe, és a ’62-es, valamint a ’66-os világbajnokságon is idő előtt elbukott a nemzeti csapat. De a Császár az idők végezetéig Császár marad.

– Talán még ezt soha nem mondtam így, de Flóri a mostohaöcsém volt. Testvérként szerettük egymást, és nekem még tizenöt évvel a halála után is könnybe lábad a szemem, ha róla kell beszélnem – mondta elérzékenyülve Rákosi Gyula, a Ferencváros másik legendás alakja. – Ahányszor kimegyek a népligeti sporttelepen lévő közös irodánkba, legszívesebben mindig vele beszélgetnék. Úgy, ahogy tettük azt éveken át. Nagyon hiányzik, és nemcsak nekem, hanem az egész Fradi-családnak. Különösen most, amikor minden változik körülöttünk az országban, és ez a bizonytalanság a klub jövőjét is befolyásolhatja. Ha Flóri élne, ez talán nem így lenne!

A korábbi csapattárs és jóbarát hangja elcsuklott, amikor felidézte a műtét utáni látogatást.

– S azt gondolom, talán még élhetne, mert az a műtét, az bizony túl gyorsan, számunkra túlságosan megmagyarázhatatlanul történt. Emlékszem arra a pillanatra, amikor az operáció után bementem hozzá a kórházba. Az ágyon ült, viszonylag jókedvűen, bizakodva. Aztán azt mondta: gyere, Kicsi, segíts, hadd támaszkodjam rád, vigyél ki a fürdőszobába! Én meg nevetve válaszoltam, hogy Flórikám, még csak az kell, hogy elessél, akkor majd mindenki azt mondja, hogy a Rákosi tett el láb alól! Hogy nevettünk! Akkor nevettünk utoljára együtt – mesélte.

Albert Flórián a 70. születésnapját még kiváló hangulatban, barátai, tisztelői, megannyi futballista kortársa körében ünnepelte. Aztán nem sokkal később jött a hír, hogy operálni kell a szívét. A Császárnak nem volt más választása, hiába ódzkodott a kórházaktól, a vizsgálatoktól. A beavatkozás után a kórház rövid közleményt adott ki, amelyben azt írták, hogy a műtét komplikációmentes volt és jól sikerült. A legenda is üzent, hogy túl van a nehezén, családja és barátai meglátogatták, és mindenki arra számított, hogy a Császár hamarosan hazamehet. Aztán azon a bizonyos vasárnapon minden megváltozott.

– Én minden tavasszal és ősszel elmentem egy általános kivizsgálásra. Úgy voltam vele, jobb, ha tudom, ha valami bajom van. Flórit is noszogattam, biztattam, hogy jöjjön velem! Ő meg csak legyintett és mindig azt kérdezte: Kicsi, minek mész orvoshoz, beteg vagy? – emlékezett vissza Rákosi Gyula. – Bevallom, én nem láttam, nem éreztem rajta, hogy fáradékony lenne. Nem voltak jelei a tragédiának, és soha nem is panaszkodott.

Rákosi szerint ezért ért mindenkit hidegzuhanyként a beavatkozás gyorsasága.

– Ezért sem értettük, hogy azt a bizonyos műtétet miért kellett ilyen gyorsan végrehajtani. Nem előzte meg hosszas, alapos kivizsgálás – nem csoda, hogy Flóri halálát követően rengeteg furcsa információ és még több találgatás látott napvilágot. Az operáció utáni harmadik napon Flóri infarktust kapott, s hiába volt kórházban, életmentő műszerek és orvosok közelében, így sem tudták megmenteni. Fájdalmas még ma is erről beszélnem – tette hozzá.

A legenda emléke azonban nem a kórházi kórteremhez kötődik.

– Inkább arra gondolok a barátommal kapcsolatban, hogy mit csinált Torinóban a VVK-döntőn a Juventus elleni meccsen. Amikor Fenyvesi Máté fejes gólja előtt közvetlenül fellökték Flórit a tizenhatoson belül, és mi már a mindent eldöntő gólt ünnepeltük, ő még mindig ült a földön, és a bíróval perlekedett. Újra és újra győzni akart. Csak a halált, azt nem tudta legyőzni – zárta gondolatait Rákosi Gyula.

De amíg zöld-fehér mezbe öltözött gyerekek futnak ki a pályára a Népligetben, és amíg a szurkolók felidézik a torinói estét, a Császár emléke – és az a megismételhetetlen mozdulat a tizenhatoson belül, na meg a legendás csípőre tett kéz – örökre velünk marad.

Blikk