Labdarúgóink korábbi mestere a héten ünnepelte 80. születésnapját, Isten éltesse!
– Játékos- és edzői karrierje során is rendre közrejátszott a sors. Ha nem így lett volna, már évtizedekkel korábban is zöld-fehérben láthatták volna, ráadásul nem a kispadon, hanem a kezdőcsapatban.
– Jól ment a védés Ózdon, NBI/B-s válogatott voltam, amikor egy májusi edzőtáborozáskor megkeresett dr. Kalocsay Géza, a Fradi akkori edzője, és szerződést ajánlott. Abban maradtunk, hogy júniusban már a Ferencvárosban találkozunk. Két hét múlva kirúgták. A szerződésből nem lett semmi.– Húsz évvel később, az ezredfordulón már komolyabb ajánlatot kapott az FTC-től a vezetőedzői posztra.
– De nem először. Bevallom, korábban háromszor is kikosaraztam a Fradit. A legemlékezetesebb az volt, amikor a Videoton éppen kiesett az első osztályból, és engem hívtak a kispadra, hogy segítsem őket vissza az NB I-be. Közben megkeresett Páncsics Miklós, aki akkor ügyvezetőként dolgozott a Fradinál, hogy szeretnének engem edzőnek. Csakhogy én szóban már megállapodtam a Vidivel, nem akartam az adott szót megszegni. Viszont a Fradinak sem akartam kerek perec nemet mondani, hiszen ki ne vállalna el azonnal egy ilyen megbízást. Inkább mondtam egy akkora összeget, amiről tudtam, hogy teljesíthetetlen. Így nem kellett nemet mondanom a Ferencvárosnak, és az adott szavamat sem kellett megszegnem.– Kétezerben újra hívták, akkor már nem mérlegelt?
– Addigra már túl voltam a sikeres, bajnoki címet hozó váci korszakomon, amely igazán elindított a komoly edzői pályafutás felé, túl voltam a szövetségi kapitányságon, gyakorlatilag mindent elértem, amit itthon lehet. Egy dolog hiányzott a karrieremből, a legnagyobb presztízs: leülni a Ferencváros kispadjára. Persze, hogy igent mondtam. Meg is nyertük a bajnokságot.– Pedig azt megelőzően nem az aranykorát élte a csapat.
– Akkor már négy éve nem nyert bajnokságot, le volt eresztve a társaság. Gyakorlatilag újra kellett építeni az együttest. Szerencsére volt kikkel, a megbízható régiek mellett felbukkantak a tehetséges fiatalok. Lipcsei, Gera, Dragóner, Gyepes, Szűcs Misi, Keller Józsi, Balogh Peti, a kapuban Szűcs Lajos, hadd ne soroljam tovább. Lajos olyan biztonságot nyújtott hátul, amely megalapozta az egész csapat tartását.– Ennyi idő után már be lehet vallani, volt kedvenc játékosa?
– Sosem kivételeztem senkivel, sőt… Ha valakiben több volt a tehetség, attól többet is követeltem. Gera Zoli istenáldotta tehetség volt, de olyan gyönge állapotban volt, hogy ha a légy rászállt a vállára, összeesett. Egyszer az utolsó tíz percre beállítottam, csak hogy szokja a légkört. Hát erre nem rúgott rögtön egy gólt a B-közép előtt? Jött a szaltó, a közönség megőrült. Na, mondtam magamban, ezt elhibáztad, innentől kezdve nem hagyhatod ki, mert szétszednek a szurkolók. Hajlandó volt elvégezni a munkát is. A játékát és a hozzáállását is nagyon szerettem. De egyébként az egész csapat hajtott, harcolt, küzdött, karmolt.– Mi volt az oka, hogy egy ilyen csapattal, ilyen siker után mégsem lett hosszú a folytatás?
– A mi helyett inkább a ki lett a kérdés. Megérkezett a csapathoz Várszegi Gábor, aki cégtulajdonosként gyakorlatilag felvásárolta a labdarúgó csapatot működtető részvénytársaságot. Hamar kiderült, hogy finoman szólva nem eszünk egymás tenyeréből. Igyekeztem keresni a kompromisszumokat, de szememre vetette, hogy öntörvényű vagyok. Azt válaszoltam, hogy én nem vagyok öntörvényű, csak ne te mondd meg, ki legyen a jobb szélső. Ahhoz ragaszkodtam, hogy ő az irodában legyen a góré, ne az öltözőben, meg a pályán, azt hagyja rám. Ezt az alapszabályt még a legendás Baróti Lajostól tanultam, aki a magyar futball egyik, ha nem a legnagyszerűbb szövetségi kapitánya volt. Azt is kikötöttem, hogy ha öt játékost igazolunk, kettő személyéről én dönthessek, a másik hármat pedig felőlem ő hozhatja. Ezek után bajnokcsapatként nyáron egyetlen játékost szerződtettünk… Folytatódott azzal, hogy az elnökség behívatott, és elém tettek egy szerződést, amelyben az állt, hogy ha az őszi szezon végén a csapat nincs az első háromban, elválnak az útjaink. De hát kérem, nekem még egy évig érvényes szerződésem van. Erre elkezdtek siránkozni, hogy milyen nehéz helyzetben van a klub, sajnos nem tehetnek mást. Rendben, de akkor emeljék meg a fizetésemet. Azonnal rábólintottak, ebből rögtön tudtam, hogy nagyobb összeget kellett volna mondanom.– Mi történt aztán ősszel?
– Az utolsó meccs előtt egy pontra voltunk a harmadik helytől. Az MTK-val játszottunk. Várszegi meg ugye Hungária körúti kötődésű volt. Csütörtöktől szombatig az előző heti kezdőcsapatból heten jelentettek beteget vagy sérültet. Nem hiszem, hogy irányított volt… Kikaptunk. Mire a pályáról beértem, már nem én voltam az edző. Évekkel később, amikor újra Vácon dolgoztam az utánpótlásban, Szűcs Lajos hozta a kisfiát játszani. Rögtön azzal kezdte, hogy Jani bá’, ugye tudja, hogy én nem voltam a hét… között – és most nem idézem a jelzőt, amit használt.– Hogy alakult, hogy 2007-ben mégis újra Csank Jánosnak hívták a Ferencváros edzőjét?
– A Diósgyőrt irányítottam, amikor szezon közben szóltak, hogy Berki Krisztián, a Fradi labdarúgását irányító cég igazgatója fizetne értem egy komolyabb összeget. Hát hogyan, kérdeztem, én nem hagyok cserben egy csapatot? Éppen ellenkezőleg, mondták, ez áldozat lenne a részemről, mert csak ebből a pénzből tudnák fedezni a diósgyőri fizetéseket. Így leültem újra a Fradi padjára – az első osztályú DVTK-ból az NBII-be. Edzői pályafutásomnak nem a legszebb szezonja következett. A Groupama Arénában a játékoskijáróban ugye ott a felirat, hogy „megjártuk a poklot, és el is hoztuk magunkkal”, utalva arra, hogy milyen mélységből küzdötte fel a csapat magát, és lett mára Európában is tényezőként számontartott együttes. No az tényleg maga volt a pokol, megjártam én is, azzal a különbséggel, hogy én nem vittem magammal. Elengedtem azt a Fradi-korszakot, nekem a megnyert bajnokságot, a felejthetetlen meccseket, a csapat mellett álló közönséget jelenti a Ferencváros. Amikor az első fradista korszakomban odakerültem, már túl voltam ugye a szövetségi kapitányságon, ami a sikerek mellett sajnos arról a bizonyos, szerbek elleni VB-selejtezőről is emlékezetes maradt, amikor összesen tizenkét gólt kaptunk tőlük az oda-visszavágón. Az Üllői úti közönség egyetlen egyszer sem zrikált emiatt, soha egy beszólást, egy utalást nem kaptam tőlük. Imádtam ezt az ezer fokon égő zöld-fehér környezetet, még akkor is, ha a kritikák is vehemensek voltak. Én nem bírom a langyos közeget.– Miért érdekelte már fiatal játékosként az edzői pálya?
– Nem tudom… Később mondták egyszer, hogy legyek technikai vezető, de én edző akartam lenni. Akkoriban még nem volt kapusedző a csapatoknál, a két kapus egymással foglalkozott. Egerben Kakas Lacival voltunk párban, később sokszor emlegette, hogy nélkülem nem lett volna belőle ilyen kapus. Nyomtuk a kapuspárbajt, ami annyit tesz, hogy tizennyolc-húsz méterről lődöztünk egymásnak másfél, két órán keresztül, somlói galuska volt a tét, aki vesztett, az fizetett. Rengeteget edzettem játékosként, és ez bennem maradt edzőként is, mindig is azt akartam, hogy a labdarúgók tökéletesen felkészültek legyenek. A kemény edzéseken meg kidomborodik a karakter is, mert aki utál futni, azzal gondok lehetnek, mivel a futball futó játék.– Az öregfiúk válogatott kispadján rendszeresen feltűnik.
– Igazából csak vendég vagyok, Gellei Imre szólt, ha van időm, csatlakozzak hozzájuk. A szövetségi kapitányságom idejéből már kevesebben játszanak ebben a brigádban, ők már az öregfiúkból is kiöregedtek, de azért van néhány volt játékosom, és mindenkivel szívesen találkozom, jók ezek a mérkőzések.– Nyolcvanéves, de fitt, friss és fiatalos. Nem hiányzik a fű illata, az öltöző sajátos hangulata? Nincs olyan érzése, hogy még szívesen tartana edzéseket?
– Elég sokáig csináltam ezt a szakmát, dolgoztam minden osztályban, Vácra például sokszor visszakeveredtem, szóltak, hogy segítsek, amikor megye egyesek lettek. Hiányzik, persze, hogy hiányzik, de volt egy pillanat, amikor jött az új hullám, amikor úgy tűnt, mindenhol fiatalítani akarnak, és akkor kicsit minket félreállítottak. Nincs ezzel probléma, tudomásul vettem, és kész.
