1956. október 21-én, két nappal a forradalom kitörése előtt, mintegy háromezer ember előtt csalták el a Ferencváros férfi kézilabda csapatának bajnoki döntőjét. A fradisták azonban nem törődtek bele a kommunista sportvezetés önkényébe.

Az 1956-os forradalom előzményeit bemutató történetírás joggal tulajdonít kiemelkedő jelentőséget a szegedi egyetemisták október 20-i MEFESZ-nagygyűlésének – erről testvéroldalunk, a hely.hu is megemlékezett a 70. évfordulón –, valamint az október 22-i műegyetemi nagygyűlésnek, ahol megszülettek a forradalom híressé vált követelései. Ezek az események valóban döntő szerepet játszottak az október 23-i események előkészítésében.

Van azonban egy október 21-i esemény, amelyről sokkal kevesebb szó esik. Pedig itt nem néhány száz ember gyűlt össze egy egyetemi előadóteremben, hanem mintegy háromezer néző előtt történt valami, ami már messze túlmutatott a sporton. A kommunista hatalommal szembeni elégedetlenség nyílt lázadásba fordult, méghozzá egy Ferencváros – Vörös Meteor férfi kézilabda-mérkőzés végén.

A Nemzeti Sportcsarnok mellett már két nappal korábban megmutatkozott ugyanaz az indulat, ugyanaz az igazságtalanság elleni düh és ugyanaz a bátorság, amely október 23-án az utcára vitte a magyarokat és az is, hogy a forradalmárok egyik magja a Fradi B Közép lesz.

Amikor már egy Fradi-bajnokságot sem lehetett megengedni

1956-ban a Ferencvárost a hatalom Kinizsinek hívta, és piros-fehérben kényszerítették játszani. A kommunista diktatúra elvette a klub nevét, színeit, legjobb labdarúgóinak jelentős részét, de egy valamit nem tudott elvenni: a fradizmust, a lelátón zöld nyakkendőben, fehér inggel jelentek meg szurkolók, „Hajrá Fradi„-t kiabáltak, pedig olykor ezért elvitték őket.

A férfi kézilabda csapat a magyar bajnoki címért küzdött. Az utolsó mérkőzésen, a nevében is a kommunista rendszert propagáló Vörös Meteor ellen már a döntetlen is elegendő lett volna a bajnoki cím megszerzéséhez.

Október 21-én, vasárnap délelőtt tíz órakor a Nemzeti Sportcsarnok melletti süllyesztett szabadtéri kézilabdapályán közel háromezer néző gyűlt össze. Köztük volt Elek Gyula, a Ferencváros későbbi legendás edzője is, aki akkor még csak leendő csapatának szurkolt.

A találkozó első félidejét a Meteor nyerte 6–5-re, de a fordulás után a Fradi átvette az irányítást, és 10–8-ra fordított. Ekkor azonban közbelépett a hatalom.

A kézilabda szövetség elnökhelyettese, Garamvölgyi (Glatzer) János, a kommunista sportvezetés embere az aranyérmekkel megrakott, vörös drapériával letakart asztal mellől figyelte az eseményeket. Som Ferenc, csapatunk játékosa évtizedekkel később arról beszélt, hogy a szövetségi vezető ÁVO-s egyenruhában volt jelen.

Garamvölgyi nem elégedett meg a játékvezető döntésével, amikor az Nád János szabálytalanságáért büntetőt ítélt a Vörös Meteornak. Önhatalmúlag leparancsolta a pályáról a ferencvárosi játékost, és azt sem engedte meg, hogy csere érkezzen a helyére, akkor még nem volt zsűriasztal, így a döntés teljes mértékben szabálytalan volt. Csapatunknak így emberhátrányban kellett befejeznie a mérkőzést.

A Meteor kiegyenlített, de a döntetlen még mindig a Ferencváros bajnoki címét jelentette volna. Az utolsó másodpercekben aztán a Meteor edzője, Karafa Béla egy további mezőnyjátékost küldött a pályára, így kettős emberelőnyben megszületett a Vörös Meteor 11. gólja, amellyel 11–10-re megnyerte a mérkőzést.

Mindez a játékvezető és a szövetségi vezetés szeme láttára történt, akik nem tettek semmit, hiszen pont azért csaltak ők is, hogy ne legyen a Fradi (Kinizsi) a bajnok.

A fradistáknak azonban ebből elegük lett.

A nézők a pályára özönlöttek, a szövetség funkcionáriusai menekültek, a vörös drapériával letakart asztalt felborították. Az előre kikészített bajnoki aranyérmek a salakba hullottak. Díjátadásról természetesen szó sem lehetett.

Som Ferenc később arról beszélt, hogy játékosként sírva ment az öltözőbe, mert elcsalták a bajnoki döntőjüket.

A másnap megjelent Népsport mindeközben szemérmesen hallgatott a botrányról. A mérkőzés eredményét közölte, de a szabálytalanságokról, a nézők fellépéséről és az elmaradt díjátadásról nem számolt be érdemben.

Még a kommunisták is úgy gondolták, hogy itt kezdődött el valami.

Hogy mindez több volt egyszerű sportbotránynál, azt nem csupán a fradisták gondolták így.

A Ferencváros legendás edzőjét, Mayer Miklóst a forradalom leverése után éppen az október 21-i eseményekkel kapcsolatos szerepe miatt is meghurcolták, mert ők is úgy látták, hogy ez volt az általuk elenforradalomnak hazudott forradalom egyik kiindulópontja. A kiváló szakembert előbb a Ferencvárostól, majd az ELTE-től is eltávolították, ahol testnevelő tanárként dolgozott. Végül az ország elhagyására kényszerítették.

A Ferencváros természetesen megóvta a találkozót. Október 23-án a szövetség elrendelte az újrajátszást. Amikor a kézilabdázók az erről szóló döntésre vártak, Budapest utcáin már zajlott a forradalom. A mérkőzést sohasem játszották újra, 1957 tavaszán pedig végül mindkét csapatot bajnokká nyilvánították.

„Ezekkel is harcoltunk mi a múlt évben” – Kádár és a B Közép

A Ferencváros és a forradalom kapcsolatát azonban még ennél is beszédesebben mutatja, hogyan gondolkodtak a kommunista vezetők a Fradi szurkolóiról, ha valakik akkor ők – már csak a számos pufajkás, rendőrségi jelentés miatt is pontosan tudták milyen szerepet játszottak a fradisták a forradalomban.

Kádár János az MSZMP Politikai Bizottságának 1957. október 9-i ülésén az előző évi eseményekről szólva kijelentette, hogy „ezekkel is harcoltunk mi a múlt évben”:

Megmondom őszintén, hogy ezekkel is harcoltunk mi a múlt évben, a diákok egy részével, a huligánokkal, meg a „B” középpel. … és az sem véletlen, hogy a Ferencváros a fő bázis. Tavasszal nagy nyilvános ülést tartott az újjáalakult „B” közép. Ez egy veszélyes intézmény, ehhez a sportnak nagyon minimális köze van. Azok, akik ezt kifundálták, nem a sport iránti szeretetből tették, azok, akik részt vesznek benne lehet, hogy a sport végett vesznek részt benne. Én például ezt az idei tavaszi helyzetet felhasználtam volna arra, hogy örökre megszüntessem a „B” középet úgy, hogy legalább 80 vezetőt letartóztattam volna és börtönbe csukattam volna legalább 10 esztendőre. Saját szememmel láttam – nemcsak futball, hanem vízipóló mérkőzésen is -, hogy a mérkőzéssel háttal állva dolgoztak a dirigensek.

És nem csupán a politikai vezetés gondolkodott így.

Az állambiztonsági jelentések között számos forradalmárnál emelték ki, hogy a Fradi B Közép tagja.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden Corvin közi felkelő fradista lett volna, de a társadalmi és személyes kapcsolatok egyértelműen megmutatkoznak az iratokban és más csapatok szurkolóinál (noha nyilván közülük is vettek részt a harcokban, persze nem mindenki a forradalmárok oldalán…) ezt nem tartották fontosnak megemlíteni.

A ferencvárosi kötődésű szabadságharcosoknak a Corvin közön kívül a kerület más pontjain is fontos szerep jutott. A Tűzoltó utcában, a Tompa utcában és a környező utcákban szerveződő fegyveres csoportok a szovjet túlerővel szembeni ellenállás meghatározó szereplői voltak. Józsefváros és Ferencváros a szabadságharc legerősebb budapesti ellenállási gócpontjai közé tartozott és abban is kitűnt, hogy valódi rendszerváltást és nem valami megjavított kommunizmust akart.

És nem csak a szurkolókról van szó. A klub sportolói közül is többen részt vettek a forradalomban. Az állambiztonsági kutatások szerint a Fradi két jégkorongozója, Schneck János és Kondorosi Tihamér például október 23-án félreverte a Rókus-kápolna harangját, így utcára hívva az embereket, majd a Magyar Rádióhoz mentek, Dalnoki Jenő egy kisgazdapárti teherautóval járta a várost, távozásra kényszerített világsztárun, Czibor Zoltán a harcokban is részt vett, ahogy Kruj Iván is.

November 1-jén pedig a Ferencváros visszavette valódi nevét és zöld-fehér színeit. A klubház előtt összegyűlt ezrek között olyanok is voltak, akik fegyverrel a kezükben harcoltak a magyar szabadságért.

A Kádár rendszer többek között éppen az október 21-i eseményből tanulta meg, hogy nyíltan nem érdemes szembe menni a fradistákkal, nekik és utódaiknak is maradtak az adminisztratív intézkedések, a belső bomlasztás és a sajtópropaganda.

De ezekben a napokban ne rájuk gondoljunk, hanem azokra a srácokra és meglett férfiakra, akik október 21-én megmutatták, hogy az önkénynek és az igazságtalanságnak van határa.

A következő napokban a kommunisták már nem aranyérmekről, szabálytalan kiállításokról és elcsalt mérkőzésekről döntöttek, hanem fegyverrel lőttek a magyarokra és próbálták megőrizni a hatalmukat. És a ferencvárosiak közül sokan akkor sem hátráltak meg.

Büszkék vagyunk az akkori fradistákra. Azokra, akik nem féltek szembeszállni a kommunista világbirodalom magyarországi kiszolgálóival és erőszakszerveivel. Azokra, akik fegyvert fogtak a családjukért, a hitükért, a hazájuk szabadságáért és a Fradiért, akik életüket áldozták érte, akik börtönt, üldöztetést, száműzetést szenvedtek.

Örök dicsőség nekik, akik már október 21-én megmutatták, hogy a Ferencvárostól el lehet venni a nevét, el lehet venni a színeit, el lehet venni a bajnoki címét, de a Fradi szellemiségét nem lehet megtörni.

Örök dicsőség nekik!

Hajrá Hazám, Ferencváros!