A Győri ETO-tól való távozása is szóba került.

– Ha becsukja a szemét, és álmában visszarepül a csallóközi gyerekkorába, hol találja magát: milyen volt az utca, a kert, az étkező, a spájz?
– Egyszerű vidéki gyerekkorom volt. Vidéken, kis faluban, kertes házban nőttem fel. Hátul óriási kerttel, növényekkel, állatokkal, szóval, volt mit megművelni, gondozni.

– Segítenie kellett a szülőknek?
– De még mennyire! Rengeteget kellett dolgoznunk. Mindenféle növényt termesztettünk, el kellett látni az állatokat, befogtak rendesen. Iskola és napközi után vagy edzésre mentem, vagy odahaza a kertben melóztam.

– A káposzták között rúgta a labdát, vagy odakint?
– Ha volt még erőm, a barátaimmal este kifulladásig játszottunk a környékbeli utcákon. Egyszerűen kötelező volt, egyikőnk sem akart kimaradni a játékból. Később a helyi sportklubban kezdtem focizni, onnan mentem Dunaszerdahelyre.

– Az édesapja is futballozott. Milyen játékos volt?
– Környékbeli alacsonyabb osztályú csapatokban játszott. Annak idején voltam kint néhány mérkőzésén, emlékszem, belső védő volt, keménységért nem kellett a szomszédba mennie. Tisztelték, szerették a társai.

– Van olyan mondata, amely még manapság is ott cseng a fülében?
– Gyakran mondta, hogy az álmaimat ne adjam fel! Ám akkoriban teljesen más világ volt, az anyai szív és szeretet megvolt, de az édesapának szigort kellett mutatnia. Sokat dolgozott, megtett mindent, hogy meglegyen mindenünk. A mi időnkben teljesen másként nevelték a gyerekeket, ezt el kell fogadnunk, be kell látnunk.

– Korábban azt mondta, sajnálja, hogy elengedte a továbbtanulást. Ezt még ma is így gondolja?
– Nem azt mondom, hogy elcserélném a játékos- vagy edzői karrieremet egy diplomáért, de biztos, hogy nem engedném el a tanulást. Ha szigorúbb vagyok magamhoz, esetleg a szüleim nagyobb nyomást helyeznek rám, talán ráveszem magamat. A mai fejemmel biztosan megpróbálnám párhuzamosan csinálni a futballt és a tanulást.

– Mi lenne, ha nem edző? Mérnök, ügyvéd, esetleg orvos?
– Ezen még sohasem gondolkodtam… A műszaki vonalat biztosan nem választottam volna, az nagyon távol áll tőlem. Édesanyám sokszor meséli, amikor kicsi voltam, fecskendőkkel oltottam be a játékmackóimat, az orvosi szakma vonzott volna. Az más kérdés, hogy az orvosi egyetemet piszkosul nehéz lett volna profi futball mellett elvégezni. Szóval, ha továbbtanulok, alighanem egyszerűbb tanárképzőt végeztem volna el.

– Otthon magyarul beszéltek, és magyar iskolába is járt. Szlovákiában élve, gyerekfejjel ez természetes kettősség volt?
– Magyar iskolába, magyar gimnáziumba jártam, a szlovák nyelvet csak a suliban tanultam. Hozzáteszem, nekünk, magyaroknak rendkívül nehéz a nyelvtant, a ragozást elsajátítani, eleinte meg is gyűlt vele a bajom. Fiatalabb koromban tizenöt éven át volt szlovák barátnőm, szóval, a végére csak megtanultam, és ma már anyanyelvi szinten beszélek szlovákul.

– Amikor DAC-nevelésként Pozsonyba, a Petrzalkához került, vidéki fiúként tartott a költözéstől, az új élettől?
– Könnyű döntés volt. Jó ideig ingáztam Pozsony és a családi ház között, naponta negyven percet utaztam busszal oda, és ugyanennyit vissza. Volt két barátom is a helyi csapatból, aki ugyancsak akkor igazolt a Petrzalkába, szóval ezt az akadályt könnyen vettem. Négy évig ingáztam, csak rövid ideig laktam Pozsonyban, mielőtt Németországba szerződtem. Na, az már sokkal nehezebb időszaka volt az életemnek.

– Magányos volt? Nem volt felkészülve a külföldi életre?
– Hiba volt egyedül költözni. Nem akartam, hogy az akkori barátnőm miattam rúgja fel az életét. Először fél évre írtam alá a Kaiserslauternhez, úgy voltam vele, először egyedül költözöm, aztán meglátjuk. Nem beszéltem németül, igazából akkor még angolul sem, piszkosul egyedül éreztem magamat. Új életet kellett kezdeni, új országban, idegen környezetben, senki sem volt, aki segítsen.

– Később Hajnal Tamás érkezett az öltözőbe, akivel a mai napig jó barátságot ápol. Igaz, hogy amikor körbesétált az öltözőben, alaposan meglepődött, amikor magyarul köszönt vissza neki?
– Így volt. Gondoltam, meglepem. Hamar egy hullámhosszra kerültünk, onnantól azért már könnyebben teltek nekem is a hétköznapok.

– Harmincegy évesen sérülés miatt véget ért a játékos-pályafutása, segítséget kellett kérnie. Nehéz volt feldolgozni, hogy vége a futballnak?
– Amikor kikerültem Németországba, egyszer csak sorra jöttek a sérülések, rendre ugyanazzal a testrészemmel volt probléma. Ráadásul nem is tipikus futballistasérülés, nem a bokám, nem a térdem ment tönkre, az Achilles-inammal volt gond. Először az egyik sérült meg, később megoperálták, utána a másik szakadt el, azt is megoperálták, majd ismét elszakadt… Borzasztó időszak volt.

– Felmerült, hogy a civil életben helyezkedik el?
– Hazaköltöztem Szlovákiába. Nem volt más választásom, muszáj volt elhelyezkednem valahol, végül az egyik neves sportszergyártó cégnél kezdtem marketing és értékesítési munkakörben. Hamar rájöttem, ezt nem nekem találták ki. Fél év után eljöttem. Be kellett vallanom magamnak, hogy hiányzik a labdarúgás, az öltöző légköre.

– Előtte nem volt a fejében, hogy egyszer edző lesz?
– Még játszottam, amikor megszereztem az első edzői papíromat, de sosem gondoltam komolyan, hogy egyszer edző leszek. Miután eljöttem a sportszergyártó cégtől, először alacsonyabb osztályban játékos-edző voltam, majd edző, végül a DAC-hoz kerültem, ahol hirtelen másodedző lettem. Innentől felgyorsultak az események…

– A győri távozása kikerülhetetlen téma: mi csúszott félre a búcsúzásakor?
– Az, hogy nem a közösségi médiában vagy az öltözőben köszöntem el, nem azt jelenti, hogy ne búcsúztam volna el az ETO-nál. A játékosoknak, a stábtagoknak, mindenkinek megköszöntem a munkáját, aki hozzátett valamit a sikerhez. Nem igaz, hogy szó nélkül távoztam volna… A mai napig itt vannak a telefonomban az üzenetek.

– S miért nem ment be az öltözőbe?
– A klub különös poszttal köszönt el tőlem, ami nem esett jól. Amikor az autómat mentem leadni, éreztem, nem szívesen látnak, senkinek sem akartam kellemetlenséget. Pedig soha, senkinek sem tettem rosszat Győrben. Bajnokok lettünk, több olyan játékost építettünk fel, aki azóta külföldön futballozik. Nem azt mondom, hogy ez kizárólag nekem köszönhető, de talán az én munkám is benne van.

– Ha körbenézek az irodájában, mintha minden a helyén lenne, minden harmonizál. Jó döntés volt visszatérni a Népligetbe?
– A családdal közösen hoztuk meg a döntést, hiszen a költözéssel nekik is megváltozott az életük. A páromnak is áldozatot kellett hoznia, a gyerekeknek iskolát, óvodát kellett váltaniuk, el kellett szakítani őket a nagyszülőktől. Egyelőre jól érezzük magunkat Budapesten, a magam részéről pedig sohasem fogom megbánni ezt a döntést. Büszke vagyok rá, hogy a Ferencváros vezetőedzője vagyok.

– Amikor 2022-ben a Fraditól visszament a DAC-hoz, édesapjával is megbeszélte a döntést. Ma már nem tudja neki elmesélni, hogy a Ferencváros szakvezetője lett. Mit gondol, mit szólna hozzá?
– Rendkívül büszke lenne rám… És miután idősebb korában már sokat dicsért, ezt el is mondaná. Tudom, hogy figyel odafentről, és látja, amit elértem.

A teljes interjú: NSO