A válogatottságról is kérdezték Máriuszt.

– Mit vitt magával otthonról, ami idegenben is kapaszkodót jelentett?
– A hitemet. A nehéz pillanatokban ez mindig segített.

– Milyen embernek tartja magát a pályán és azon kívül?
– Fontos számomra az alázat és az, hogy jó ember legyek – erre tanítottak a szüleim. A pályán viszont sokszor változik az ember: ott agresszívebbnek, keményebbnek kell lenni. A futballban ez egy erény. Próbálom megtalálni az egyensúlyt a magánélet és a profi sportoló között.

– A profi futball csillogó oldalán túl mi az, amit kívülről kevésbé láthatunk?
– A mentalitást és a kitartást. Az lesz sikeres, aki egy kudarc után újra próbálkozik. Mire valaki odakerül, hogy sikeres profi sportolónak nevezik, nagyon sok mindenen megy keresztül. Olyan akadályokon, amelyek másokat már megállítottak. Vannak, akik feladják, vagy fizikailag, mentálisan nem tudják végigvinni. Egy profi sportoló ezeken mind keresztülmegy, így lesz sikeres.

– Gyermekként hogyan változtak az álmai?
– Mindig az adott helyzethez igazodtak. Amikor Magyar­csügésen voltam, még csapat sem volt a faluban, ezért az volt az álmom, hogy egyszer egy futballcsapatban játszhassak. Amikor már csapatban játszottam, azt szerettem volna, hogy a felnőtteknél is szerepelhessek, abban a harmadosztályú csapatban. Ahogy léptem egyet előre, mindig kitűztem magam elé a következő célt. Gyermekként imádtam a Barcelona akkori csapatát, de pontosan tudtam, honnan indulok, ezért ilyenekről álmodni sem mertem. Most viszont már ott tartok, hogy remélem, egyszer pályára léphetek, ha nem is Barca-játékosként, de legalább ellenük. A Real Madrid ellen már játszottam, úgyhogy miért ne játszhatnék egyszer a Barcelona ellen is?

– Csalódásként éli meg, hogy újra kimaradt a román válogatottból?
– A román válogatott bő keretébe való bekerülés természetesen büszkeséggel tölt el, hiszen sok jó játékos között lehettem, és az ország legjobbjai közé kerülhettem. Ugyanakkor már korábban is többször voltam hasonló helyzetben, de a végleges meghívót sajnos még nem kaptam meg, ezért most is nyugodtan várom a következő lehetőséget. A korosztályos válogatottságot gyerekként más intenzitással éli meg az ember. Számomra akkor ez nem jelentett terhet vagy különösebb nyomást, egyszerűen csak élveztem a helyzetet. Nagy büszkeség volt, hogy egy ország húsz legjobb játékosa közé kerülhettem, és már önmagában ez is komoly elismerést jelentett számomra.

– Mi az, amit a futball elvett?
– Az időt, amit a családommal tölthettem volna. Ez az egyetlen dolog. Ez fájó, de enélkül nem sikerülhetett volna idáig eljutnom. A másik oldalon viszont rengeteget adott, gyerekkorom óta élvezem a focit. Nagyon hálás vagyok azért, hogy mindennap azt csinálhatom, amit szeretek.

– Melyik mérkőzésére emlékszik vissza a legszívesebben?
– Sok ilyen van. Ha a leg­utóbbiakat nézem, akkor az Európa Liga rájátszásában a török Trabzonspor elleni visszavágót emelném ki, amikor 4–0-ra nyertünk. Hatalmas mérkőzés volt. Cipruson pedig az APOEL – Omonia derbi is különleges emlék, húszezer szurkoló előtt gólt szereztem és gólpasszt adtam. A Puskás Akadémián az Újpest ellen húszévesen először dupláztam a pályafutásom során. De nagyon fontos emlék az is, amikor Csíkszeredában 2018-ban felnőtt szinten a harmadik ligában bemutatkoztam, majd 2019-ben nagyon fiatalon a másodosztályban is játszhattam.

– Mit szeretne elérni a pályafutása végéig?
– Szeretnék játszani a Bajnokok Ligájában. Ha ezt elérem, lehet, hogy lesz majd egy következő célom is. Egyelőre erre koncentrálok. Az Európa Liga szereplést már elértem, hiszen legutóbb pályára léphettem a skót Celtic Glasgow elleni, idegenbeli győztes mérkőzésen.

– Van valamilyen mérkőzés előtti rituáléja?
– Nem vagyok babonás, mert szerintem az nem segít semmiféleképpen. Mindig próbálom lebeszélni a környezetemben élőket is, akik babonásak, mert szerintem ez inkább kárt okoz, mintsem segít az életben. Nekem a „rituálém” a hit és az esti ima. Meccs előtt keresztet vetek, és amikor gólt szerzek, azt is megköszönöm Istennek.

A teljes interjú: Hargita Népe