Momo többek között azt is elmondta, hogy miben segítette a nálunk eltöltött első időszaka.

– Igaz, hogy az előző idényben a szerb élvonalból végül kieső Szpartak játékosaként jószerével bezárva érezte magát Szabadkán?
– Előzőleg sohasem éltem ilyen kis városban, persze az emberek kedvesek voltak, az utcán bárkivel el lehetett beszélgetni, de én a nyüzsgést, a pezsgést szeretem.

– Ilyen szempontból akkor Belgrádban minden rendben?
– Főleg, hogy kiderült, a nyáron a Crvena Zvezdába igazoló korábbi ferencvárosi játékossal, Mohammed Abu Fanival egy épületbe költöztünk. Vicces volt, a liftben találkoztunk, ő a tizedik emeleten, én a nyolcadikon bérelek lakást. Mindketten szerettünk a Fradiban játszani, figyelemmel követjük a klub eredményeit. Szóval itt, Belgrádban is téma a Ferencváros.

– Szeptember tizedikén töltötte be a harmincnégyet: a sok megpróbáltatás után nem unja a játékot?
– Még nem tudom abbahagyni, az előző idényben is több mint húsz tétmeccsen futballoztam. Sok fiatal van a csapatnál, hallgatnak, felnéznek rám, jól érzem magam. A hétköznapokban a legnagyobb gondot a családom hiánya jelenti. A feleségem és a gyerekek év közben Mallorcán vannak, ha tehetik, meglátogatnak. A múltkor Manchesterben töltöttünk együtt néhány napot, ott is van házunk.

– Igazi világpolgárként is büszke bosnyák, sőt hazája első világbajnoki szereplése alkalmával, 2014-ben Lionel Messit őrizte a csoportmeccsen, a találkozó lefújása után mégsem kérte el a dresszét. Miért?
– Mert a bosnyák válogatott meze fontosabb. És ezt nem azért mondom, mert önző vagy beképzelt lennék. Sportolóként nem tartom szerencsésnek a behódolást, legyen szó akár Lionel Messiről. A teljesítményét, a státuszát tisztelni kell, és elismerni, ez természetes, de feljebbvalóként tekinteni rá szerintem hiba.

– Egyszer azt mondta, az a 2014-es torna megváltoztatta az életét. Ezt hogyan értette?
– Hát úgy, hogy amíg nem tapasztaljuk, elképzelni sem lehet, micsoda élményt és lehetőséget kínál a világbajnokság. A hangulat, a sok utazás, a szurkolók vonulása, no meg az, hogy ott tényleg a legjobbakkal futballozhatunk. Az idei világbajnokságon is szerepelt a válogatottunk, s több játékosunkra is lecsaptak a nagy klubok, van, aki a Juventusba, más a Newcastle-be igazolt.

– Ön pedig a 2014-es VB-t követően a Ferencvárosból az Evertonba.
– Ha nincs a világbajnokság, talán még ma is a Fradiban játszom. Imádtam ott futballozni, de fiatal voltam, mennem kellett tovább az álmaim útját. Készen álltam a kihívásra, mert Magyarországon megszoktam, hogy nyomás alatt kell játszani. Első idényemben huszonhárom Premier League-mérkőzésen léptem pályára, később pedig hívott a Tottenham. Csak éppen a klub nem engedett el.

– Hogyhogy?
– Kétezertizenhat nyarán érkezett Ronald Koeman a kispadra, és azt mondta, maradjak, számít rám, játszom nála, minden adott a sikerhez. A liverpooli vezérkar új ajánlatot tett elém, én pedig aláírtam. Aztán jöttek a sérülések… Háromszor szakadt be a combhajlító izmom, két-három hónapokat kellett kihagynom.

– Mit gondol, ha nincsenek a sérülések, eljuthatott volna a Manchester Unitedbe vagy a Liverpoolba?
– Senki és semmi sem állított volna meg. Csupa izom voltam, mentálisan is tökéletes állapotban, hiszem, hogy bármelyik angol topklubban futballozhattam volna. Csakhogy ilyen az élet. A sok megpróbáltatás erősebbé tett. Előtte meglehetősen agresszív srác voltam, de abban az időszakban megtanultam, mi fontos igazán az életben. Lehiggadtam.

– Játszott világbajnokságon, a Premier League-ben, sok pénzt keresett, mégis egy Lamborghini volánjánál érezte magát üresnek. Harmincnégy évesen már tudja a választ arra a kérdésére, hogy akkor most mi következik?
– Csak élvezni akarom a karrierem utolsó időszakát, nincsenek nagy elvárásaim. Aztán pedig szeretnék Mallorcán megöregedni.

A teljes interjú: NSO