„Apu”, azaz Kásás Zoltán, pólósaink élő legendája 80. születésnapját ünnepli a héten – Isten éltesse!
– Az elmúlt hét végén a Ferencváros vízilabda csapat sorozatban kilencedszer nyerte meg a Magyar Kupát. Látta a döntőt?
– Igen, sajnos csak tévén, nem tudtam feljönni vidékről. Érdekes meccs volt, volt egy szakasza, amikor úgy látszott, hogy a Vasasnak lehet keresnivalója, de aztán a Fradi nem hagyott kétséget afelől, hogy jelen pillanatban melyik a jobb csapat. Gratulálok Nyéki Balázsnak, és a fiúknak!– A Ferencvárosnak ez volt a huszonhatodik hazai kupagyőzelme, s ahhoz, hogy ez összejöjjön, szükség volt arra a hatra is, amit Kásás Zoltánnal nyertek a zöld-fehérek. Ezeknek a trófeáknak a megszerzéséhez az Alföld közepéről kellett eljutni a budapesti uszodákig. Hogyan vezetett az út Alpárról a Margitszigetig?
– Az úszással már nagyon kis gyerekként megismerkedtem. Mert bár az Alföld valóban nem arról híres, hogy a vizes sportok fellegvára lenne, de a szülőfalum, Alpár egy Tisza-holtág partján fekszik. Így azután a többi parasztgyerekkel együtt vadul gyakoroltam a kutyaúszást a holt Tiszában. Édesanyám azonban a munkája révén felkerült Budapestre, és én természetesen vele tartottam. Innentől egy kicsit kétlaki élet kezdődött, a hétköznapok Pesten zajlottak, de az iskolai szünetekben, főleg nyáron, Alpár volt a bázis, a nagyszüleimnél töltöttem feledhetetlen időket. Ebből a kétlakiságból adódóan aztán kialakult az a helyzet, hogy vidéken pesti bugris voltam, a fővárosban falusi suttyó. De igazi konfliktust ez valójában soha nem jelentett, inkább amolyan jópofaság volt.– Hogyan lett a kutyaúszásból szabályos kartempó?
– Ezt elsősorban Técsőy Henriknek köszönhetem, ő vett észre engem a margitszigeti uszodában. Valójában a mai napig sem tudom, hogy mit látott meg bennem, mert az a mozgás még sokkal jobban emlékeztetett az alpári kutyaúszásra, mint egy klasszikus kartempóra. A mester az akkor Budapesti Dózsa névre hallgató egyesület edzője volt, ott kezdtem az úszást. És folytattam egészen addig, amíg édesanyám rosszallóan rám nem pirított, hogy fiacskám, az úszás természetesen rendben van, no de a Dózsában… Így lettem ferencvárosi, hivatalosan két évtizedig, legbelül persze, amíg csak élek. A Fradiban úszóként Gerendás Lászlónál, Gerendás György édesapjánál edzettem. Két év után viszont vasárnaponként a vízilabdacsapat tréningjeit kezdtem látogatni, ahol egy másik legenda legendás édesapja, Kárpáti György apukája irányította az edzéseket. Az ifibajnokság százméteres döntőjébe be tudtam magam verekedni, de az ott elért hetedik hely nem azt sejtette, hogy nagy úszó válik belőlem. Fokozatosan átnyergeltem a vízilabdára. Hogy őszinte legyek, az úszást rendkívül gyötrelmes, kemény sportágnak tartottam.– A vízilabda sem kimondottan az angolkisasszonyok vasárnapi időtöltése.
– Kemény, persze, de egészen más szempontból. Amikor ütnek-vágnak a vízben, és te szinte segélykérőn kinézel a bíróra, aki ügyet sem vet rád, sok mindenre rájössz. Például arra, hogy a saját problémáidat magadnak kell megoldanod, nem számíthatsz külső segítségre. Ez pedig sokkal többre megtanít, mint egyszerűen csak vízilabdázni. Nem akarok nagy szavakat használni, de valóban az életre nevel. Közben meg azért játszani is lehet – ha engedik.– Gyerekként más sportág szóba sem jött?
– Dehogynem! Az Eötvös Gimnáziumba jártam, ahol remek kosárlabdacsapat jött össze. Állandó játékosa voltam én is, és meg is nyertük az országos középiskolai bajnokságot. Szóval labdával a parkettán sem voltam ügyetlen, de azért az igazi közeg a víz maradt. Nemcsak megragadtam a pólónál, de nagyon jól is éreztem magam a Ferencvárosban. Hatvanötben már ifi bajnoknak mondhattam magam olyan csapattársakkal például, mint a későbbi korszakos center, Szívós Pista, a Szívós dinasztia középső tagja.– 1968-ban nyert bajnokságot, 1975-ben KEK-et is az FTC-vel. Ambrus Miklós, Bolvári Antal, Felkai László, Gyarmati Dezső, Kárpáti György – mindannyian olimpiai bajnokok. Mekkora kihívás volt mellettük érvényesülni, megragadni a felnőtt csapatban?
– Nem is kihívás volt, hanem élmény. Az 1965-ös ifibajnoki arany után egyre többet jártam a felnőttek edzésére, abban az évben bemutatkozhattam az OBI-ben, és rengeteget segítettek, csak tanulni lehetett tőlük. A pályafutásom nagy részét a margitszigeti sportuszodában töltöttem. Dezső 1966-ban abbahagyta, de a többiekkel még sokáig játszottam együtt – aztán 1969-ben egyszer csak a legidősebb lettem, pedig nemrég még a legfiatalabb voltam. Innen kerültem a válogatottba, 1966-ban Markovits Kálmán hívott meg, első mérkőzésemet Nagy-Britannia ellen játszottam Londonban. De akkor még nem ragadtam meg úgy a csapatban, hogy az 1968-as mexikóvárosi olimpiára kijussak. Ezerkilencszázhetventől Rajki Béla volt a kapitány, utána sikerült megkapaszkodnom a válogatottban. Az én időmben még jóval kevesebb nemzetközi mérkőzés volt, de játszottam a müncheni olimpián, amelyen ezüstérmesek lettünk, az első vizes világbajnokságon Belgrádban nyertünk, valamint szerepeltem két Európa-bajnokságon, a másodikon 1974-ben Bécsben szintén győztünk. A müncheni olimpián úgy lettünk másodikok, hogy egyszer sem veszítettünk, de miközben a szovjetek hibátlan mérleggel érkeztek a helyosztókra, nekünk volt már egy döntetlenünk a nyugatnémetekkel. Akkor még nem volt elődöntő meg döntő, körmérkőzéseket rendeztek, de a szovjetek így pontelőnyben voltak, és az utolsó napon elég volt nekik a döntetlen, nekünk pedig győzni kellett volna. Három egyre vezettünk, de sajnos kiegyenlítettek, ezzel ők lettek az olimpiai bajnokok.– Másodedzőként viszont három olimpiai aranyéremben is aktív szerepet vállalt 2000 és 2008 között.
– Kemény Dénes kért fel ezerkilencszázkilencvenhéttől, csak kétezerháromtól utaztam a csapattal, de az edzéseket mindvégig csináltuk természetesen. Elfogadtam, hogy Tamás fiamat kicsit zavarja a jelenlétem, kisgyerekként sem szerette túlságosan, ha ott voltam a parton az edzésen, de én ezt nem bántam, nem okozott bennem törést, nem akartam, hogy azt higgyék, az apukája tolja előre. Ez volt a jó megoldás, aztán idővel persze a válogatottal tartottam a versenyekre.– Elég jól alakulhatott ez a helyzet, ha kollektíven önre ragadt az Apu becenév.
– Tamás nyilván így hívott, aztán nemsokára viccesen Kiss Gergely is elkezdett így szólítani, aztán a többiek is, és valahogy rám ragadt. Meg hát én voltam a legidősebb a stábban.– Uszoda?
– A Balaton telek nagy rivális, de ezért nem győzi le teljesen a Komjádit. Néhány éve napi rendszerességgel leúsztam a kétezer méteres penzumomat. Ezt ugyan megakasztotta némi egészségügyi probléma, és az újrakezdésnél vissza kellett vennem ezer méterre, de haladok, most ezerötszáznál járok. Egy komoly példa lebeg előttem. Jó barátom, Gallov Rezső, aki remek pólós volt, és akit a közönség fantasztikus sportújságíróként, sportvezetőként ismerhet, kilencvenévesen is fáradhatatlanul rója a hosszokat az uszodában nap mint nap. Van még perspektíva.
