Egykor volt női kosárlabda csapatunk játékosát kérdezték a világ- és olimpiai bajnok Egyesült Államok elleni győztes gálameccsről.
A VB-n te hoztad a legjobb dobóátlagot úgy, hogy a fiatalabbak közé tartoztál, és ’99-ben a Fradival a női Dream Teamet is megvertétek egy bemutató meccsen, akik előtte és utána megnyerték az olimpiát, majd az Euroligában is érmet szerző PVSK húzóembereként tetted le a névjegyed. Nagy Andrea és Iványi Dalma ráadásul korán bekerültek a női profi liga vérkeringésébe. Nem merült fel benned az akkor, 1997-ben frissen induló WNBA megcélzása?
Felmerült, amikor az a Dream Team elleni meccs volt, ahol megvertük őket 3 ponttal – és ehhez mindenképp meg kell említeni, hogy az tényleg Dream Team volt, mert aki élt és mozgott az amerikai válogatottban, az mind jelen volt. Egyébként az a mérkőzés utána soha sehol nem szerepelt náluk a történelemkönyvekben… Amikor két évvel később jöttek Magyarországra és megint játszottunk velük, hoztak egy kiadványt az elmúlt évek mérkőzéseiről, ez valahogy kimaradt a sorból. Akkor a meccs után egy nagyon rövid időre – és szerintem az is csak azért volt a fejemben, mert mások mondták, hogy na, most biztosan felfigyeltek rád és megkeresnek – elgondolkodtam ezen, de megmondom őszintén, engem igazából soha nem vonzott a WNBA. Nem tudom miért, de valahogy én mindig ebben az európai kosárlabdában tudtam magam elképzelni, és férfi vonalon is sokkal jobban szeretem az európai kosárlabdát.Kicsit mesélj nekünk arról a Lisa Leslie-ék ellen 73-70-re megnyert csodaszerű mérkőzésről. Visszaemlékezve hogyan mutatnád be a meccs körülményeit, előzményeit, utóéletét, és te magad hogyan élted meg ezt az egészet a pályán?
Az a Ferencváros 100. születésnapjára volt szervezve, vagy legalábbis beleillett abba az eseménysorozatba, mert az amerikaiak akkoriban járkáltak Európába felkészülési meccseket játszani, és ez nekünk nagyon jól jött. A meccs előtt szerintem senkinek nem fordult meg a fejében az, hogy mi itt ma győzhetünk is. Emlékszem, teltház volt, óriási hangulat, és valahogy az első pillanattól kezdve annyira flow-ban játszottunk végig… Már néztem vissza azt a meccset azóta, mert hál’ Istennek megvolt DVD-n, meg már a neten is meg lehet találni. Bár nem azt mondom, hogy éretlen 20 évesek voltunk, mert ez nem igaz, de tényleg nem voltunk idősek, a meccs pedig 1999 elejére esett. Egy olyan flow-ban játszottunk végig, ami tényleg nagyon extra volt, és amikor ott voltunk a végjátékban, ők pedig próbáltak mindent elkövetni, még valahogy akkor is vitt minket ez előre. Amikor lefújták a meccset, az óriási volt! Lufihegyek voltak a pályán, berohantak az emberek, nagyon-nagyon jó érzés volt. Ezt szerintem utólag tudtam értékelni, vagy egyáltalán felfogni és elemezni, hogy mit ért az a teljesítmény ott. Abban biztos vagyok, hogy amikor feldobták a labdát, nem volt olyan gondolat a fejemben, hogy na, most megmutatom nekik, mit tudok, hanem egyszerűen csak élvezni akartuk a meccset. Azt kell mondjam, szerencsém is volt, tuti jól edzettem is, értelemszerűen nem keveset, de kaptam a Jóistentől egy olyan dobókészséget, amit tudtam fejleszteni és használni az egész pályafutásomban, és ezt még az amerikai válogatott ellen is ki tudtam használni. Emlékszem, volt egy olyan tempó a bal oldalról, nullszögből, hogy labdavezetésből felugrottam, és felugrás közben realizáltam, hogy hoppsz, már a palánk mögött vagyok! Nem normál dobótechnikával, hanem csak kiraktam a jobb kezem, eldobtam, és beesett! Az a dobás annyira szürreális volt egy amerikai válogatott ellen, hogy tökéletesen leképezte az egész meccset: egyénileg és csapatilag is egy ilyen önkívületi állapotban tudtunk játszani.
