A Hírességek Csarnokába bekerülő „Párduc” büszke arra, hogy őt választották.
– Hogy tudta meg, hogy önre is lehet szavazni a Hírességek Csarnokába jelöltek között?
– Fogalmam sem volt az egészről. Itt tartottam edzést a Faházban, amikor jött Maszarek Dóri, a felnőtt csapat masszőre, és kiabált, hogy „Rád szavaztam, rád szavaztam!”. Néztem, hogy most mi van, de különösebben nem foglalkoztam vele. Aztán az ifjúsági csapatunk egy játékosa is kiszólt a pályáról, hogy „Ildi néni, rád szavaztam!”. Na, akkor már utána kellett, hogy nézzek, miért szavaznak rám. Már az is komoly elismerés volt, hogy ott lehettem abban a körben, akikre szavazni lehetett, hiszen olyanok alkották, akik közül bárki megérdemelte volna, hogy bekerüljön a Hírességek Csarnokába, mindenki sokat tett le az asztalra a klubcsapatával, és képviselte a hazánkat is. Büszke vagyok rá, hogy engem választottak, és biztosan különleges érzés lesz vasárnap a köszöntés. Örülök, hogy Székesfehérváron rendezik az eseményt, a húgom és anyukám is ott lesz, és még rajtuk kívül nagyon sok szurkoló, rég volt ilyen, hogy ennyi ember előtt mehetek fel a pályára, szóval izgatottan várom.– Amikor végül tisztázódott, hogy miről is van szó, megrohanták az emlékek?
– Igen, elárasztottak az elmúlt évek emlékei, meg az is eszembe jutott, hogy mindez már olyan régen volt, hogy bekerülhetek a Hírességek Csarnokába. Eszembe jutott, hogy mi mindent értünk el a Fradival, a válogatottal. Sok-sok szép emlék, jó érzés visszagondolni azokra az évekre.– Rengeteg siker, rengeteg győzelem a Fradival és a válogatottal is. Van az eredmények között olyan, amihez különösen szoros érzelmek fűzik? Tudom, hogy nagyon nehéz egyet kiemelni, úgyhogy lehet kettő is akár.
– Nagyon-nagyon nehéz választani. De az utolsó Magyar Kupa győzelem, amivel lezártam az aktív pályafutásomat, biztos, hogy köztük van, ahogy az 1995-ös 100%-os bajnoki cím is a Fradival. Persze ettől még az összes bajnoki cím és Magyar Kupa győzelem ugyanolyan kedves a szívemnek. A válogatottnál is 1995-öt mondanám, a magyar-osztrák közös rendezésű világbajnokságot, amit ezüstéremmel zártunk.– Egy nagyon apró hevesi faluból, Kömlőről jutott el a kézilabdázás csúcsáig.
– Rengeteg szerencse, a sors, meg általában nagyon sok minden kellett ahhoz, hogy idáig eljussak. Gyerekként atletizáltam, meg ilyen-olyan falusi sportversenyeken indultam, és olyan tíz éves lehettem, amikor az iskola nagyszerű testnevelő tanára, Besenyei János szólt, hogy menjek le edzésre. Azt sem tudtam, milyen edzésre, csak mentem. Kiderült, hogy kézilabdáról volt szó. Versenyekre jártunk, és úgy tűnt, hogy van hozzá tehetségem, így a tanár úr azt javasolta, hogy menjek Egerbe, a Szilágyi Erzsébet gimnázium sporttagozatára. Így lettem az Eger SE sportolója, ahonnan 1987-ben Johnny bácsi, azaz Szever János közreműködésével kerültem a Fradiba. Ez sem akármilyen sztori volt, mert úgy nézett ki, hogy október közepén, egy csütörtöki napon feljöttünk, megnéztük az iskolát, a kollégiumot, a klubot, hazamentünk, pénteken bementem elköszönni a suliba, hétfőn pedig már a Fradi kézilabdázója voltam. Nem is értem, hogy 17 évesen, vidéki fejjel hogy mertem egy ilyen döntést meghozni… Szerencsére a szüleim mindenben támogattak, de egyébként egyetlen ismerősünk sem volt Pesten, aki bármiben is segíthetett volna. Kőkemény egy év volt, mire belerázódtam az egészbe, de onnantól fogva elindult a pályafutásom, amiről akkor én sem gondoltam volna, hogy ilyen eredményes lesz a Fradival. Arra meg, hogy válogatott lehetek, végképp nem is gondoltam. De, hál’ istennek, az is összejött néhány alkalommal… [nevet]– A beállóposzt találta meg önt, vagy ön találta meg a posztot?
– Érdekes dolog ez is. Egerben még átlövő voltam, amikor egyszer megsérült a beállónk, az edzőnk pedig mondta, hogy álljak be. És azt éreztem, hogy nem volt teljesen idegen a poszt, talán még egy-két gólt is lőttem. Ifiben még a Fradiban is hol jobb-, hol balátlövő voltam, de a felnőttben már csak beállót játszottam. Végül is szerencsém volt, hogy akkor kipróbáltam magam beállóban, mert nem hiszem, hogy átlövőként is ekkora eredményeket értem volna el.– Visszavonulása óta a Ferencváros utánpótlásában dolgozik, az U16-os csapatot irányítja edzőként. Mi a legfontosabb, amit tanítani tud, szeretne nekik akár a pályán, akár azon kívül?
– A játékosaink nagy része hat-, hét-, nyolcéves kora óta itt van, a Fradiban nőttek fel, tudják, mit jelent az, hogy Ferencváros, milyen hagyományai vannak a klubnál a kézilabdának. A kollégáim nevében is beszélhetek, amikor azt mondom, hogy ezeket az érzéseket, a hovatartozás, a család iránti köteléket próbáljuk még inkább megerősíteni bennük. Itt nagyon jó helyen, egy zárt, biztonságos környezetben vannak. Megvan a lehetőségük, hogy tovább tudjanak lépni sportolóként. Ha nem is a mi felnőtt csapatunkban, de bárhol az NBI-ben megállhatják a helyüket. Arra is odafigyelünk, hogy a tanulást se hanyagolják el. Próbáljuk úgy kinevelni a legtehetségesebbeket, hogy eljussanak a felnőtt csapat kapujáig, vagy majd a nagy válogatottban bemutatkozhassanak egyszer. Bevallom, nem egyszerű feladat. Amikor mi kézilabdáztunk, még teljesen más volt a világ, de azt hiszem, megtaláltuk azt a hangot, amivel elérjük őket. Nagyon jó a fiatalokkal dolgozni, nagyon hálásak, nagyon sok örömöt adnak.– A Ferencváros női csapatánál mindig óriásiak az elvárások és a keret is ennek megfelelő. A lányoknál hogy lehet azt kezelni, hogy dolgoznak, dolgoznak, de világklasszisok érkeznek a csapathoz?
– Nem szabad, hogy ez befolyásolja a hozzáállásukat, mert a lehetőség bármikor kopogtathat. Jön egy sérülés, gyorsan kell pótolni egy játékost az ifiből, és máris ott az esély, hogy bizonyítson a fiatal.
