Két nappal a mohácsi vész ötszázadik évfordulója előtt Szueljmán szülővárosának csapatával játszunk.
Sosem voltam a történelmi párhuzamok ellen, de ezt most még csak nagyon belemagyarázni sem kell. Két nappal a mohácsi vész ötszázadik évfordulója előtt egy török csapattal játszunk – ráadásul éppen Szulejmán szülővárosának csapatával.
Nyilvánvalóan nem a mai törökök tehetnek arról, ami ötszáz éve történt. Sőt, ezt érdemes rögtön hozzátenni: négy éve is és most is az egyik legnormálisabb küldöttséggel találkoztunk, a mostani edzőjüket leszámítva.
De attól még emlékezni szabad. Sőt, szerintem kell is.
Augusztus 29-e ugyanis nem egyszerűen egy elveszített magyar csata évfordulója. Mohács a középkori Magyar Királyság összeomlásának helyszíne. Meghalt a király, odaveszett az ország politikai és egyházi elitjének jelentős része, majd következett a belháború, Buda eleste, az ország három részre szakadása és másfél évszázadnyi megszállás.
Ennek pedig olyan következményei voltak, amelyek messze túlélték magát a török hódoltságot.
Egész vidékek néptelenedtek el, települések százai tűntek el, a középkori Magyarország épített örökségének jelentős része odaveszett. Azért tudunk Nyugat-Európa számos országában egymástól néhány kilométerre román és gótikus templomokat, középkori városmagokat, várakat és polgárházakat nézni, miközben nálunk ezekből összehasonlíthatatlanul kevesebb maradt, mert a Kárpát-medence évszázadokon át hadszíntér volt.
És nemcsak kövek vesztek oda, hanem emberek is. Rengetegen.
„Mohács nélkül nincs Trianon”, nehéz vitatni, hogy a török háborúk pusztítása, az elnéptelenedett területek és az ezt követő népmozgások, betelepítések, a Habsburg uralom alapvetően hozzájárultak a történelmi Magyarország későbbi etnikai viszonyainak kialakulásához, ami közvetlen előzménye volt Trianonnak.
Vagyis Mohács árnyéka még évszázadokkal később is ott volt felettünk.
És ami talán ennél is fájdalmasabb: Magyarország soha többé nem tudta visszaszerezni azt súlyt, amelyet majdnem az egész középkorban birtokolt.
Nem véletlenül írta Kisfaludy Károly:
Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Tudom hogy ma már sokan ezt nem jegyzik, hogy szobra lehet Szulejmánnak (óriási szégyen btw.), őt idealizáló filmsorozatért rajong a magyarok egy része (még nagyobb szégyen)
És Mohács ötszázadik évfordulóján talán nemcsak arra érdemes gondolni, hogy kik győztek, hanem arra is, kik álltak velük szemben. Azokra, akik egy náluk sokkal nagyobb birodalom hadseregével szemben elindították azt az utolsó rohamot. Azokra a nemzedékekre, amelyek újra és újra megpróbálták megtartani azt, ami Magyarországból megmaradt.
Mert ha már történelmi távlatból nézzük: önmagában az is kisebbfajta csoda, hogy Magyarország túlélte ezt a másfél évszázadot, és ma is itt vagyunk.
Ma este persze elsősorban nem Mohács miatt kell nyerni.
Mert előnyből várjuk a visszavágót, mert tovább akarunk jutni, mert mi vagyunk a Ferencváros és megint csak mi tudjuk öregbíteni Európában Magyarország hírnevét. (Sőt az egész kulturális szcénában sincs sok más, aki erre képes) és mert egy európai kupapárharcot be kell fejezni.
De ezen a héten, két nappal Mohács ötszázadik évfordulója előtt, azért, meg a hősökért, az áldozatokért, az akkori magyarokért akiket ma se felehetünk.
Hajrá magyarok!
Hajrá Fradi!
Dicsőség a hősöknek!
