Gyula bácsi azt is elmondta, melyik az a gólja, amit sosem felejt el.
Rákosi Gyula
A legfontosabb emlékeim egyértelműen a Népstadionhoz kötődnek. Ott játszottam első NBI-es meccsemet, még 1957 szeptemberében. Nem mostanában történt. De itt van előttem, ahogy újoncként betalálok a Haladás kapujába. Apróbb szépséghiba, hogy a Fradival kikaptunk 2-1-re. Onnantól kezdve szinte folyamatosan játszhattam ebben a csodálatos létesítményben. A legendás húsvéti tornákon a bécsi Rapid ellen. A nemzetközi kupatalálkozókon a Roma, a Manchester United, a Bilbao, a Leeds ellen. S persze ott voltak a válogatott összecsapások és a bajnoki találkozók is. Soha nem felejtem el azt a kapásgólt, amelyet az Újpest ellen szereztem ’67 áprilisában egy 3-0-ra megnyert, telt házas, felejthetetlen rangadón. Manapság gyakran elgondolkodom rajta, hogy nálunk annak idején „nem forgatták a csapatot”, mint manapság. Nekünk bírnunk kellett a szerda-szombat-szerda ritmust. Igaz, mi egykoron zsíros kenyérrel és szalonnával alapoztuk meg az erőnket. Amikor építették az Üllői úti pályánkat, nekünk a Népstadion volt az albérletünk, az ideiglenes otthonunk. Belaktuk és szerettük, különösen a kettős rangadókat, hetven, nyolcvanezer néző előtt. Bevallom, hiányzik a régi Népstadion a sajátos hangulatával, a szokatlan külsejével. S ez még akkor is igaz, ha a magyar futball csodálatos új otthont kapott a Puskás Arénával.
