Ökölvívó szakosztályunk vezetője a napokban ünnepelte születésnapját, ezen alkalomból beszélgettek vele. Isten éltessen, Misi!

Az ötven az mégis csak ötven, akárhogy is nézzük, jelentős állomás. Milyen érzések kavarogtak önben a jeles napon?
Meg kell mondjam, nagyon rosszul érint, hogy ötven éves lettem, egyszerűen borzasztó… Frankón mondom, szomorú voltam. Ez az érzés volt bennem, de nem igazán tudom megfogalmazni, hogy miért. A barátaim hívtak, hogy felköszöntsenek, mondták mi mindent értem el, és igazuk is van, persze. Hiszen van egy szép családom, gyönyörű feleségem, egy 15 és 18 éves csodálatos lányom, mögöttem van egy egész jó karrier, amit mindenestől imádok, rengeteg mérkőzéssel, óriási győzelmekkel. A mai napig azt csinálom, amit a legjobban szeretek. Most is egy bokszteremben beszélgettünk, ami ráadásul egy hiper-szuper terem, és még tehetséges fiataljaink is vannak hozzá. Persze van egy kis hiányérzet, de kinek nincs. Úgy képzelje el, hogy a születésnapomon felkeltem 7-kor, és ahogy harminc éve mindig, aznap is futottam a Normafán 12 kilométert. 59 perc 41 másodperc alatt, hegyről le, hegyről fel és még izomlázam sem volt. Szóval nem tudom, mi van. Nem vagyok depressziós, egyszerűen csak rossz ötvennek lenni… Pedig tényleg csodálatos volt ez az első ötven év, rengeteg kaland, élmény, szerintem itt ülnénk két hétig, ha elkezdeném mesélni a sztorikat. Közben persze jókat nevetnénk, sőt csak nevetnénk.

Nem akarom öregíteni, de ön még az előtt kezdett bunyózni, és lett országosan ismert, hogy a közösségi média világának köszönhetően mindenki mindent tudott volna önről már a kezdet kezdetén. Nyilvánosan annyi tudható, hogy Rakamazon, az édesapja irányításával kezdett el bokszolni.
Nem csak abban a világban születtem, de abban a világban is maradtam, amelyikben nincs közösségi média. Internetet nyilván használok, de a social médiában nem vagyok jelen. Nem azért, mert akkora bajom van vele, csak egyszerűen így szocializálódtam. 1976-ban születtem, a gyerekkorom, mondjuk 1986-tól lehetett tudatos, amikor már barátkoznak a gyerekek, kezdenek máshogy nézni a világra. Bokszolni 1988-ban kezdtem, és valóban, Rakamazon a garázsunkban, illetve a nővérem szobájában edzettünk apuval. Úgy voltam ifi magyar bajnok 1992-ben, hogy a nővérem szobájában voltak az edzések apuval. Jean-Claude Van Damme- meg Rocky-filmeket néztünk, VHS-kazettákat cserélgettünk a haverokkal, csúzlival lövöldöztünk egymásra a homokbányában, meg ilyenek. Úgy képzelje el, a gyerekek a mai napig meglepődnek azon, hogy tudok csúzlival lőni. Egyébként ugyanolyan pontosan, mint negyven évvel ezelőtt [nevet]. 1996-ban aztán felkerültem Pestre a Vasashoz, és onnan indult el igazából a karrierem. De azt, hogy ökölvívó lettem, édesapámnak köszönhetem, aki elkezdett foglalkozni velem, autodidakta módon edzővé képezte magát, majd a papírt is megszerezte. Együtt lettünk magyar bajnokok, ami óriási dolog volt!

Ilyen jó szeme volt az édesapjának, hogy meglátta önben a tehetséges bokszolót?
A helyzet az volt, hogy vagy súlyemelő leszek, vagy bokszoló. Édesapám meglehetősen komoly szinten űzte a súlyemelést, úgyhogy nem lett volna meglepő fordulat az sem. Tizenhárom és fél éves koromban 47 kilósan 83 kilót löktem és 60 kilót szakítottam. Talán nem túlzás, hogy egészen tehetséges voltam abban is.

Mégis a bokszra esett a választása.
Igen, mert láttam egy bokszmeccset, ahol Turu Pisti bunyózott. De úgy, hogy kiestek a ringből, átestek a kötélen és Turu Pisti még estében, a levegőben is behúzott egyet az ellenfelének. Ez a küzdelem és ez a jelenet annyira megfogott, hogy kijelentettem, én bizony bokszoló leszek. Nem volt könnyű, mert amikor elindultunk, nem volt semmink, de egész biztos, hogy kalandos volt.

Nagyon rövid volt az amatőr karrierje, hiszen 24 évesen már profinak állt. Mennyiben játszott ebben szerepet, hogy vitatható körülmények között lemaradt a sydney-i olimpiáról?
Az is szerepet játszott benne, de nem csak az. Nem sikerült kijutnom az olimpiára, de ehhez tudni kell, hogy borzasztó világ volt akkoriban, elképesztően jó bokszolók voltak a súlycsoportomban. Pedig az olimpia előtt nem sokkal, a 2000-es Eb-n megvertem azt az Oleg Szaitovot, aki akkor már olimpiai és világbajnok volt, és Sydney-ben megvédte az ötkarikás címét. Az olimpiáról végül azért maradtam le, mert kikaptam az azeri Ruszlan Hajrovtól, akit csak segédpontokkal győzött le Szaitov az olimpián. Maradjunk annyiban, hogy nem volt szerencsém… Közben meg ott volt a másik szál, mégpedig az, hogy már az EB-n kaptam egy elég konkrét ajánlatot a Polish Box Promotion nevű szervezettől. Ennek és az EB-n történteknek a hatására pedig úgy döntöttem, hogy öt év amatőr pályafutás után beállok a profik közé.

Maradt önben hiányérzet, hogy kimaradt az életéből az olimpiai szereplés?
Sokszor megfogalmazódik bennem ez a kérdés, és nem könnyű rá válaszolni. Ugyanakkor azt kell mondjam, olyan tökéletes volt a pályafutásom, hogy igazából miért hiányozna belőle bármi is? Azt szoktam mondani, hogy Rakamaz és Las Vegas között szinte elképzelhetetlenül nagy a távolság. Én mégis eljutottam Las Vegasba, ötször bokszolhattam a Mandalay Bay Hotelben, Floyd Mayweathernek voltam sparring partnere, olyan dolgokat értem el, amik számomra örök emléket jelentenek, és a legnagyobb dolgok voltak akkor a világon. Nincs bennem hiányérzet.

Ehhez képest két világszervezetnél volt profi világbajnok. Milyen volt rakamazi gyerekként először megérkezni Las Vegasba?
2002-ben voltam kint először, még Szántó Öcsi bácsi, Isten nyugosztalja, is velünk volt. Leszáll a repülőről, és egyszerűen elájul. Olyan fények, olyan hangulat, hogy az valami leírhatatlan. Arra gondoltam, hogy úristen, most itt leszünk másfél hónapig, és itt fogok bokszolni. Az Erik Morales – Paulie Ayala meccsen bokszoltam nyolc menetet, simán vertem egy mexikói srácot. Akkor kesztyűztem először Floyd Mayweatherrel, és még számtalan óriási élmény köt Vegashoz. Na, ezért nincs bennem hiányérzet! Ja, és ez még csak a kezdet volt. Bokszoltam Puerto Ricóban, ahol 12 ezer ember előtt ütöttem ki egy helyi bunyóst. De bokszoltam itthon is, a Kisstadionban 12 ezer ember előtt 2004-ben, és napestig lehetne folytatni. Röviden: jó volt ez az ötven év!

Többször is felmerült a neve a legnagyobbak, mint Shane Mosley vagy Zab Judah kihívója, ezekből a meccsekből mégsem lett semmi.
Ez a profi boksz. Ott mindent a pénz és a piac diktál. Egy 360 milliós amerikai piacon a 9 és fél milliós Magyarországról nem lehetett labdába rúgni. Ezzel akkor is tisztában voltam, és amit lehetett, azt elértem. Kelet-európaiként úgy értem el odáig, hogy öt év alatt 38 meccsem volt. 2001-ben 12 meccsem volt 12 győzelemmel, 2004-ben pedig öt világbajnoki címvédésem volt. Ez már-már a lehetetlen kategória. És pont a nagy meccsszám miatt óhatatlanul beleszaladtam egy-két fájó vereségbe. Gondoljon bele, vannak, akiknek tíz év profiskodás után nincs annyi meccsük, mint nekem volt. Az utolsó amatőr évemben is volt ötven meccsem, összesen pedig majdnem 400 meccs után éreztem azt, hogy elég volt, belefáradtam.

Látta magát valaha szakosztályvezetőként, íróasztal mögött?
Nem, soha! [nevet] Azt tudtam, hogy az ökölvívás mindig is az életem része marad, de aztán Öcsi bácsi megdumált, hogy próbáljam meg itt a Fradinál a szakosztályt vezetni. Ami aztán annyira a miénk lett, hogy sajátomként kezelem, amiből vannak néha konfliktusok, de ezek visznek előre.

Hogy néz ki az élet a Fradi ökölvívó szakosztályában, milyenek a gyerekek?
Mintegy hatvan-hetven gyerek jár ide, közülük húsz-huszonkettő, aki versenyző. Mi itt azon dolgozunk Bedák Pál vezetőedzővel, Szabó Egon és Mező Gábor edzőkkel, hogy ezeket a gyerekeket megpróbáljuk elvinni felnőtt korig. Ami nagyon nehéz feladat. Sok szakosztály van, sok sportág, hódít az e-sport. Sok minden van, ami pillanatnyi sikerélményt nyújt a gyerekeknek, de mi arra próbálunk rámutatni, hogy az igazi sikerért mindenhol, az e-sporttól kezdve az ökölvívásig, meg kell dolgozni, bele kell tenni a munkát. Az ökölvívásban plusz nehézség, hogy ha valamit elront a gyerek még meg is verik. Nem titok: ez egy nehéz sport. De mi szeretnénk minél több gyerekkel megismertetni, megszerettetni. Vannak sikereink, hiszen az ország 140 egyesülete közül a 12 éve újra létező Fradi éppen a 12. volt, az utánpótlásban pedig az első tíz között zártunk az eredményességet tekintve. Én régimódi vagyok, a tizenegy-tizenkét évesek nálunk nem bokszolhatnak meccseket, mert ehhez még túl fiatalok. Mint ahogyan lányaink sincsenek, mert az a tapasztalatom, hogy vegyesen nem működnek az edzések, elviszik a srácok figyelmét. Én a különnemű klubok híve vagyok.

Lányai otthon is vannak, ha nem is ökölvívók.
Ők a táncban találták meg az örömüket, a tizennyolc éves nagyobbik már diplomás táncművész, épp az IBS-en tanul pszichológiát angolul, a kisebbik tizenöt éves, ő még a táncművészetire jár. A feleségemmel huszonkét éve vagyunk együtt jóban-rosszban. Boldog ember vagyok, nem véletlenül mosolygok mindig, megtanultam a legkisebb dolgoknak is örülni.

Sportolók között ritka komoly kereskedelmi tévés karriert mondhat magáénak a Barátok közt-től az Exatlonig bezárólag.
A Barátok közt sztorija nagyon vicces. Talán 2003-ban volt, és saját magamat kellett alakítanom. A műsor producere hívott fel, hogy szerepelnék-e a sorozatban, én meg nem is értettem, mit akar. Mondtam neki, hogy rossz számot hívott, mert Kótai Mihály vagyok ugyan, de nem színész, hanem bokszoló. Borzalmasan játszottam, de mindenki oda volt érte. Ezekre a felkérésekre, megkeresésekre úgy tekintenek, hogy ahhoz képest, hogy nem szerepelek a közösségi médiában, még mindig megismernek és szeretnek az emberek.

Éles váltás az ökölvíváshoz képest, hogy az interjúra a lőtérről érkezett, koronglövészetről.
Húsz éve foglalkozom lövészettel, de eddig 9-es és 22-es kaliberű golyós fegyverrel lőttem. Tavaly viszont vásároltam egy Salvinelli puskát, amivel elkezdtem korongot lőni. Nemcsak elkezdtem, de komolyan is veszem, hetente kétszer megyek lőni, és szeretnék jövőre helyezést elérni a magyar bajnokságon, akár legyőzni a magyar bajnokot.

A teljes interjúk: Fradi.hu, NSO