A Hátsó füvesben beszélgettek clubunk élő legendájával.

Nyilasi Tibor

A Gammáról egy darab fényképem nincsen. Már régen a Fradiban játszottam, de hétvégén a Gamma-meccsekre változatlanul kijártam. Keresem a jó kifejezést az akkori futballszellemiségre. Talán úgy mondhatnám, volt egyfajta természetes hierarchia a rendszerben, a magyar futballkultúra része volt a kiscsapatok rivalizálása. És minél lejjebb mentél, annál egyszerűbbnek tűnt az élet és a futball. Itt van a Gamma-pálya példája, és mögötte a Gamma Művek gyárépülete. Tényleg, az megvan még egyáltalán? Irodaház lett belőle? Gondolhattam volna. Egy Gamma – Nagytétény rangadón itt, a földes pálya mellett összejött 2500-3000 ember. Gyilkos meccsek voltak, szomszédvárak csatája. Nézőként jártunk ki ezekre a meccsekre, a közeg természetes részesei voltunk. A Hadik Kávéházban, a Hátsó füves-fotókiállítás megnyitóján is elmondtam, a magyar futball DNS-ét a kiscsapatok, félreeső pályák világa rejti. A BEAC öltözőépületének folyosóján szerepel egy nagyszerű helytörténeti futballbemutató, ott láttam a térképet, amely a budapesti pályahelyzet változásait jelzi. Csak a 11. kerületben eltűnt az idők során huszonöt pálya, és maradt hat használható. Itt lépten-nyomon pályák voltak, a poroszos sportkultúra jegyében minden gyárnak vagy cégnek volt futballcsapata. Itt volt a BHG Beloiannisz, a Kábelgyár, a Gamma, az Április 4. Gépgyár, a Goldberger, ahogy mentünk kifelé Budafok felé, szinte egymást érték a pályák. A Kábel-pályához is sokat jártunk később. Laczkó Misi bácsi, a majdani MLSZ-elnök a Magyar Kábel Művek vezérigazgatójaként felkarolta a csapatot, leigazolta pályafutása végén Törőcsik Andrist, Rab Tibit, Ebedli Zolit, nagy neveket, és akkor átszoktunk a Gammáról a Kábelre. Őrült futballélet zajlott, és – talán nem túlzás mondani – boldogságot jelentett az embernek. Az a közeg, a haverok, a buli, az otthonosság érzetét adta. Szóval felejthetetlen időszak volt. Hozzáteszem, ezek a jelenségek nemcsak a fővárosban éltek, hanem vidéken is majdnem mindenhol, ez volt a futball nagy ereje. Nem különültünk el egymástól. Ha én ismert Fradi-játékosként kimentem egy blaszos Gamma-meccsre, nem csinált belőle nagy ügyet a közönség, úgy fogadott, mint régi ismerőst. Nem voltak olyan allűrök, mint mostanság. Mi szürke egerek voltunk a maiakhoz képest.

Azt érezhette a szurkoló, hogy aki a pályán van, az közéjük tartozik. Mondok erre egy oldalpéldát. Megvan a régi Fradi étterem? Albert Flóri bácsié volt a jobb egyes, leghátsó boksz, ahonnan csak egyet kellett lépnie, kinyitotta az ajtót, és a klubházba át tudott menni. Soha nem felejtem el, milyen megtiszteltetés volt az öreggel egy asztalnál ülni. Odajön egyszer egy ember, köszön illedelmesen: „Jó napot kívánok, Flóri bácsi, meghívhatom egy kisfröccsre?” „Ugyan, édes öregem!” – legyint a szurkoló felé, visszautasítást mímelve, aztán gyorsan pontosít: „Inkább kettőre!” Merthogy mindig párosával itta a fröccsöt. Na most, erre mondom azt, hogy akkor odamehettek egy Alberthez, sokkal közelebb érezték magukhoz az emberek a játékost, az idolt. Nem voltak hermetikusan elzárva, mint most, hogy mindenütt megy a csinn-bumm cirkusz.

Ha már szóba hoztam Flóri bácsit, azt is elmesélem, hogyan hagyta abba a futballt. A szemtanúja voltam annak, amire nagyon kevesen emlékeznek, mert sajnos már nemigen élnek a korabeli társai. Dalnoki Jenő volt az edző, és cicajátékot vezényelt. Nem a sima fajtát, hanem az úgynevezett tömegcicát. Itt a kezdő körben kellett felállnia valamennyi játékosnak, és a két szegény verébnek, aki bement, nem sok esélye volt, mert ott tizennyolcan járatták a labdát egy hatalmas körben. Flóri bácsi nem hibázott soha, egyszer azonban, valami csoda folytán mégis bekerült cicának. Nem tudta kikerülni a dolgot, beküldték. És hát Jenő bácsi szigorú volt, mondja neki cicázás közben: „Flórikám, fussál, támadjál le jobban!” Mire ő csípőből: „Jól van, Jenőkém, hagyjál engem békén!” Megy tovább a gyakorlat, Jenő bá’ megint rászól: „Flóri, mondtam már, hogy támadjál le keményebben!” Megint jön a morgolódás. Aztán amikor harmadszor szólt az edző, Flóri bácsi szó szerint megsértődött. Megállt, kiment a kör szélére, mert ott volt a többi labda letéve, lehajolt, fölvett egyet, és ezt mondta: „Jenőkém, én most fejeztem be a futballt.” Azzal besétált az öltözőbe. Én akkor már ott voltam, felvittek a felnőtt keretbe, inkább bőröndcipelőnek, mintsem játékosnak. A szamárlétrát végig kellett járni. De a Fradi öltözőjében egy Albert Flóriánnak a bőröndjét cipelni, hát, az elmondhatatlan megtiszteltetés volt! Ma már ezek a szokások kihaltak, mint a dinoszauruszok.

Várpalotai vagyok, 1955-ben születtem, 1960-ban jöttünk föl Budapestre. Kezdetben a Medve utcában éltünk, a Vízivárosban, egy szoba-konyhás, vezetékes víz nélküli lakásban, szerény, sőt túlságosan szerény körülmények között, a nővérem, a szüleim és én. Aztán 1970-ben jutottunk a kelenföldi, háromszobás tanácsi lakáshoz, édesapám révén. Mérnökember volt, mérnöki végzettségű gépésztechnikus, kapott egy ajánlatot, hogy költözzön föl családjával Budapestre és legyen a polgári védelem vezetője a fővárosban. Úgymond bizalmi állás volt ez, hiszen ő felelt azért, hogy ha baj van, hogyan kell evakuálni az embereket, egyebek mellett többezer embert bemenekíteni a metróalagútba. A polgárvédelmi munkájának köszönhetően adódott a kelenföldi lehetőség. Teljesen megváltozott azóta a környék. Itt laktunk, a legszélén, a tízemeletes épülettömb szélén, felülről számolva a negyedik emeleten. Még az ablakomat is meg tudom mutatni. A Medve utcához képest Kelenföld parádé volt, szerettünk itt élni. Anélkül, hogy nagy szavakat akarnék használni, elmondhatom: ha valami a pályafutásom során erősségem volt, azt itt gyakoroltam be. Kihúztam a kukát, a ház falához toltam, és a húszforintos gumilabdával órákon keresztül passzolgattam vele egyedül, jobbal, ballal. Boldog gyerekkorom volt. És ezt fájó szívvel mondom, mert elment az idő. Az egykori Szakasits úti lakás külön pikantériája, hogy Sebes Guszti bácsi, a legendás magyar szövetségi kapitány is ugyanebben a háztömbben élt, az épületsor másik végében. Az imént láttam, hogy sajnos már nincs meg a grund, ahova valaha lejártunk focizni. Parkszerű terecske lett a helyén. Bitumenes pálya volt, ketreces dühöngő, Guszti bácsi meg időről időre megjelent Szundi nevű, foxterrier kiskutyájával. Leült a padra, könyökölt a korláton, és órákig nézegette, ahogy a gyerekek fociznak. Egyszer odajött hozzám, hogy lenne-e kedvem az Egyetértésbe elmenni. Hirtelen csak annyit tudtam mondani, hogy most hazamegyek, édesapámtól megkérdezem, hogy mit szól hozzá. Gyerekkorom óta őrült Fradi-szurkoló voltam, apámmal együtt jártunk meccsekre, az Egyetértés nekem kicsit furcsán hangzott. A Guszti bácsi akkoriban ott volt tanácsadó, a régi, klasszikus Egyetértés rangos csapatnak számított. Tizenvalahány éves voltam, szinte még gyerek, elmentem az Egyetértéshez, kétszer-háromszor edzettem a felnőttek, idősebb emberek között, akik közül akkor már néhányan kiöregedett szárcsák voltak, ahogy szoktuk mondani. Aztán inkább megköszöntem a lehetőséget, és eljöttem. Akkor keresett meg Kertész Jani bácsi, a Fradi-ifi edzője, ő is járta a grundokat, figyelte a tehetségeket, és kapott egy címet. Eljött hozzánk, Kelenföldre. Nem kellett kétszer mondania, hogy menjek a Fradiba. Így kerültem a Ferencvárosba tizenöt évesen, 1970-ben.

A teljes, igen tartalmas beszélgetés: Hátsó füves / NSO