Ádám áll a kritikák elébe is.
– Mi döntött a hazatérés mellett?
– Leginkább az, hogy úgy éreztem, új impulzusra van szükségem. Az álmom az újbóli Serie A-szereplés volt, de miután két elrontott rájátszás-mérkőzéssel kétszer is szertefoszlott, azt gondoltam, itt az idő új kihívásra lelni. Az, hogy a Ferencvárossal az európai főtábláért és a bajnoki cím visszahódításáért küzdhetek, éppen megfelelőnek tűnt. Korábban az NBI-es szerepléstől ódzkodtam, de azt is tudtam, ha hazajövök, csak a Fradiba. Sokat elárul a valóban létező fradizmusról, hogy bár nem vagyok a klub neveltje, két évet töltöttem el mindössze az utánpótlásában és egyet a felnőtt együttesében, olyan mélyen belém ivódott a klub szeretete, hogy nem tudtam magam máshol elképzelni.– Kétgyermekes családapaként ilyenkor nyilván nem csak futballszakmai szempontokat mérlegel az ember.
– Persze, a klubválasztást befolyásolja az is, hol a legjobb a családnak, de a nagyobbik fiam ötéves, a kicsi kettő lesz, nekik azért, ha jól tálalod, nem jelenthet gondot a költözés. Ilyenkor még szabadabban dönthetünk.– Ugyancsak újdonság, hogy tíz év után ismét magyar klubcsapattal edz. Furcsa?
– Inkább érdekes. Korábban mindig csak átutazóban jártam itthon, annak az érzésnek kell leülepednie, hogy újra itt van az otthonom, és most már egy jó ideig maradok is. Hogy bármi hiányzik-e majd Olaszországból, kiderül.– Kereken tíz éve állt légiósnak. Ha összehasonlítja az akkori önmagát a maival, mire jut?
– Egyértelműen felelősségteljesebb ember vagyok, immár felnőtt férfi, családapa, ez önmagában is más helyzet. Ami a szakmai oldalt illeti, taktikailag sokkal felkészültebb vagyok, Olaszországban az edzőimnek köszönhetően rengeteget tanultam ezen a téren. Ami a fizikai aspektust illeti, ugyanaz maradtam, az erőnlétemmel tíz évvel ezelőtt sem akadt gondom. Ugyanakkor labdával is nagyon sokat fejlődtem, ezt az NBI-ben is meg akarom mutatni.– Ha valaki tizenkét éves korában, amikor éppen felhagyni készült a futballal, azt mondja önnek, nyolcvannyolcszoros válogatott lesz, a Serie A-ban játszik majd, elhiszi?
– Nyilván nem gondoltam volna. Már csak azért sem, mert nem a futballisták olyan prototípusa vagyok, akit belehajszolnak ebben a sportágba a szülei.– Mi kellett hozzá elsősorban, hogy ennek ellenére ilyen karriert fusson be?
– Az, hogy a megfelelő emberek a megfelelő pillanatban tűnjenek fel mellettem. Az edzőimre gondolok elsősorban. A Wágner testvérekre, az első edzőimre, Pesti Tiborra, Frank Tamásra és Sós Ferencre, akik az Aramis futsalcsapatában adtak lehetőséget. Mindannyian formáltak, és ez is kellett ahhoz, hogy legyen egy olyan mindent elsöprő felnőtt évem a Fradiban, ami aztán megágyazott ennek a tízéves külföldi karriernek.– Meg alighanem kellett egyfajta mentális erő is. Ami egyébként ahhoz is szükséges, hogy az embert ne szédítse meg a magasság, és túléljen, amikor mélyponton van.
– Egyértelműen, de ez az erő esetemben külföldön érkezett meg. Akkor is erősnek kell maradni, amikor nem játszol, és keményen dolgozni tovább, mert azzal, hogy sajnáltatod magad, nem jutsz előrébb.– Ma már akkor örül, hogy a tizenkét éves önmaga az elutasítás dacára sem adta fel?
– Hogyne, nagyon! És éppen attól, amilyen megpróbáltatásokat átéltem, lényegesen többnek érzem magam. Sokat tanultam belőlük, azt tervezem, hogy ezt majd valamikor apai tanításként át is adom a gyerekeimnek. Hogy miképpen küzdd le az adódó nehézségeket. Most például, ha nem is nehézség, de feladat, hogy a Fradiba minél előbb beilleszkedjek, és a lehető legjobban teljesítsek.– Úgy például az a nyolcvannyolcas szám, ami a válogatottbeli fellépései mellett szerepel, is nőhet.
– Ez a terv. A Ferencvárosban kezdődött a nemzeti csapatbeli pályafutásom, remélem, innen is folytatódik.
