Lennyvel beszélgettek a VB-szereplésről.
– Pár nappal a csoportkörötök zárása után sikerült már átgondolnod, hogy mit értél el?
– Ez egy olyan élmény volt, amire örökké emlékezni fogok. Ilyen hatalmas stadionokban pályára lépni, kiráz a hideg még most is. Azt éreztük, hogy egész Haiti egy emberként áll mögöttünk, sose éreztem még ehhez hasonlót, óriási önbizalmat és energiát kaptunk a népünktől, akárcsak a Fradi-meccseken a drukkereinktől.– Akkor mondhatjuk, hogy az álmok valóra váltak?
– Egyértelműen. Mindenki, aki focira adja a fejét gyerekként erről álmodik. A labdarúgó világbajnokság egy olyan torna, amit csak négyévente rendeznek meg. Rengeteg játékosnak az egész pályafutása úgy telik el, hogy sose játszhat VB-n. Nagyon, de nagyon nehéz kijutni a tornára, és nekem ez megadatott, sose fogom elfelejteni, ezt eltettem a szívembe örökre.– Picit szakmázzunk is azért, előzetesen volt-e bármi célkitűzésetek a csapattal, vagy egyszerűen csak élvezni akartátok a tornát?
– Egy célunk volt, minden meccsen a lehető legjobb eredményt elérni, ha ez egy szűk vereség akkor azt, ha egy döntetlent akkor azt, de ha esély nyílik egy győzelemre, akkor pedig azt. Tudtuk, hogy nagyon nehéz csoportba kerültünk, de nem törődtünk ezzel. Személyes célomként azt tűztem ki, hogy mindent beleadjak és segítsem a csapatomat. Persze mindenképp gólt akartam szerezni a VB-n.– Ez egy csodálatos mozdulattal meg is történt Marokkó ellen, csak ugye…
– Nem érdekel a döntés, akkor is az én lövésem volt, én rúgtam a kapuba a labdát, ez nem a kapus öngólja volt. Fantasztikus gól volt! Ahogy láttam, hogy a labda a kapuban van, ahogy mozog a háló, kiszakadt belőlem minden, ez a tiszta öröm pillanata volt, amit megoszthattam a honfitársaimmal, egyszerűen elöntött az adrenalin, az érzelmek, most kitört belőlem minden. Büszke vagyok rá, hogy nyomot hagytam a hazám történelmében, mint Haiti történetének második VB-gólszerzője. A szurkolóink szemében én vagyok a gólszerző, és én is így gondolom. Nyilván értem, hogy a szabályok szerint miért döntöttek így, de én voltam ott, én tettem kapura a labdát, az én mozdulatom kellett hozzá. A haiti rajongók ünnepeltek, a csapattársaim rám ugrottak, a családom boldog volt. Nekem ez elég! Az emlékeimben örökre így marad meg.– Ha valaki egy évvel ezelőtt – amikor a Ferencvárosban jobbára csupán csereként álltál be – azt mondja, hogy ott leszel a világbajnokságon, és gólt is ünnepelhetsz, elhitted volna?
– Amikor gyerek voltam, néztem a VB-ket, figyeltem a nagy játékosokat, stadionokat, szerintem nincs az a fiatal, aki ne álmodozna arról, milyen lehet ott lenni. Ami velem történt, az tényleg álomszerű. Egyszer csak ott álltam a pályán, életemben először lehettem a haiti válogatott kezdőcsapatának tagja, szólt a himnusz, és arra gondoltam: ez tényleg velem történik? Tudtam, hogy ha most kezdő vagyok, bizonyítanom kell. Nem akartam görcsös lenni, de csatárként azért éreztem a felelősséget. Szerettem volna aktív lenni, mélységbe indulni, megtartani a labdát, veszélyt teremteni. Motoszkált a fejemben, hogy jó lenne gólt szerezni, ha már ilyen lehetőséghez jutottam.– Volt lehetőséged az örömödet megosztani a szeretteiddel?
– A meccsek után természetesen azonnal hívtam a családomat, nagyon büszkék voltak rám, és elmondták, hogy mennyire szeretnek engem. Ezeket a pillanatokat nem lehet visszaadni, ezt át kell élni.– Mit szólt az édesapád?
– Rendkívül büszke volt. Szerintem számára ez különlegesebb, mint bárki másnak a családban. Én Párizsban születtem, Franciaország adott nekem sok mindent, de neki Haiti az otthon, a gyerekkor, a család története. Amikor látta, hogy világbajnokságon játszom a hazájáért, és részese vagyok ennek a gólnak, óriási pillanat lehetett.– A Fradi-szurkolók egy emberként követték a meccseidet, eljutottak hozzád az üzeneteik?
– Konkrétan betelt a telefonom, rengeteg üzenetet kaptam a szurkolóktól, de sok csapattársam is küldött bátorító videóüzenetet, aztán pedig sokan gratuláltak nekem, ez is csodálatos érzés, tényleg nagyon boldog napokat élek.– Üzensz esetleg valamit a szurkolóinknak?
– Egyszerűen csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm! Nem tudom kifejezni a hálámat nekik és a csapattársaimnak. Mi tényleg egy család vagyunk, alig várom, hogy újra lássuk egymást a stadionokban!– Pénteken már hazaérkeztél Európába, a párizsi repülőtéren landoltál. A Ferencváros ezekben a napokban Ausztriában van edzőtáborban, mikor csatlakozol a csapathoz?
– Kicsit pihenek, és indulok is. A futballistaélet ilyen, amint véget ér az egyik kaland, következik az újabb kihívás. Hamarosan a Vojvodina elleni Európa Liga selejtezőben kell bizonyítani. De számomra az elmúlt hetek élményei hosszú időre erőt adnak. Most már tudom, milyen a legnagyobb színpadon futballozni, szeretném ezt az energiát magammal vinni a Fradiba is.
