Clubunk olimpiai bajnoka kerek születésnapját ünnepli a héten. Isten éltessen, Csucsu!
Nem tartja magát különösen szentimentális típusnak Székely Bulcsú: a Sydney-ben olimpiai bajnok, kétszeres Európa-bajnoki aranyérmes vízilabdázó érzi, hogy ezúttal kerek évfordulóhoz ért – kedden 50 éves –, de összességében továbbra is úgy tartja: „Nem tulajdonítok hatalmas jelentőséget a születésnapoknak, ezt úgy fogalmazom meg magamnak: az újabb születésnap elérése olyan teljesítmény, amiért nem kell sokat tenni.”
Gyerekként gerincferdülése, csigolyaív-szakadása is volt, gyógyírként javasolta az orvos az úszást. „Az OSC-hez kerülve Szántó Lajos bácsi vízilabdaedző, aki sajnos már nincs közöttünk, javasolta, hogy a szüleim ne fizessenek be úszótanfolyamra, hanem a bátyámmal úszkáljak a csapattagok mellett az edzéseken. Akkor még egyáltalán nem gondoltam, hogy vízilabdázó leszek – de Lajos bácsi rákérdezett, akarjuk-e. Bár amikor azt is elmondta, hogy ebben a sportágban azért lehet pofonokat adni-kapni, eleinte nem jött meg hozzá a kedvem, de a labda, a játék, a társaság rövid idő alatt beszippantott. Az akkori korosztályos edzőm, Irmes Sándor mondta később, ha komolyan gondolom a vízilabdát, menjek el a KSI-be. Így is történt, ma már úgy tekintek vissza, hogy ott kezdődött el igazán a vízilabdás életem.”
Számos klubban játszott itthon, a Honvédnál is eltöltött öt évet, de a leghosszabb ideig a Ferencvárosban játszott, három periódusban összesen nyolc idényt. A zöld-fehérekkel 1996-ban Magyar Kupát, 1998-ban KEK-et, 2000-ben magyar bajnoki aranyat nyert, 2012-ben itt zárta le játékos-pályafutását. „Nekem a Fradi mindig is több volt, mint egy klub. Gyerekkoromban lettem nagy szurkoló, sokáig jártunk a barátaimmal a B-középbe. Amikor úgy hozta az élet, hogy a Ferencváros hívott, nem volt kérdés, hogy ott kell játszanom. A mai napig, amikor bemegyek a Népligetbe vagy a Groupama Arénába, olyan érzésem van, mintha hazamennék.”
A Kemény Ferenc vezette korosztályos válogatottakban 1993-tól 1995-ig megnyerte az ifjúsági és a junior EB-t, majd a junior világbajnokságot, 1997-ben és 1999-ben a felnőttek között is kontinensbajnok lett, 2000-ben Sydney-ben pedig az olimpián is a csúcsra ért a Kemény Dénes-csapattal. „1999-ben Benedek Tibor eltiltása után kerültem be a csapatba, a firenzei EB nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy ott lehessek az olimpiai keretben, majd a csapatban, ahogy az is, hogy 2000-ben az FTC-vel fantasztikus idényt futottunk, abszolút esélytelenként megnyertük a bajnokságot egy igazán fiatal csapattal. Bárki, aki olimpiai aranyérmet nyer, az megkoronázza a pályafutását, a sydney-i győzelem nálam is mindent felülír. De szerencsésnek tartom magam, mert rengeteg fantasztikus élményt, barátot, emléket kaptam a válogatottól, a klubjaimtól.”
Még a visszavonulása előtt, 2010–2011-ben a juniorválogatott szövetségi kapitányaként tevékenykedett, rövid ideig volt a Ferencváros vízilabda szakosztályának elnöke, 2019-től a KSI-nél tölti be ezt a pozíciót, 2022-től a Magyar Vízilabda Szövetség sportszakmai vezetője, az utánpótlás és sportszakmai bizottság elnöke. „Nem terveztem, hogy edző legyek, ám mindenképpen a vízilabdában akartam maradni. A kapitányságot utólag már nem vállalnám el, a saját bőrömön tapasztaltam: aki játékosként jó, nem feltétlenül az trénerként. Kemény Fecsó bácsi hívására jöttem, nem volt meg a kellő tapasztalatom, sajnos az eredmény is ezt tükrözte, de nem bántam meg, nagyon sokat tanultam ebből. Egy-két évig tudatosan maradtam távol a vízilabdától, aztán Szivós István és Horváth János kerestek fel a KSI-től: nem szeretnék-e gyerekekkel foglalkozni? Nagy örömmel mondtam igent. Két évre rá megkaptam az U15-ös válogatottat, EB-bronzérmesek lettünk. Amikor Pista bácsi itt hagyott minket, nem volt más opció, ki vigye tovább a szakosztályt. Így letettem a sípot, és aktatáskát vettem a kezembe. A szövetségi bizottsághoz kerülésemet is sajnálatos eset előzte meg, mert azt Tibor vezette, és amikor úgy érezte, nincs már erre energiája, Vári Attila kérdezte: továbbvinném-e a bizottságot? Madaras Norberttel, Cseh Sándorral azóta is élvezem a közös munkát. Az elmúlt öt évben tíz aranyérmet nyertek az utánpótlás válogatottjaink, míg az azt megelőző húsz évben összesen négyet, ez magáért beszél. Még beszédesebb, hogy a lányok U20-as világbajnokságáig 25 világversenyből 25-ször jutottak be a csapataink a legjobb négy közé. De hangsúlyozom, ezek nem az eredményhalmozás miatt fontosak, hanem mert ez a jövő záloga.”
Székely Bulcsú mindhárom fia sportol, a saját útjukat járják. Botond és Bence korábban versenyszerűen futballoztak, manapság is sportolnak, míg a legfiatalabb, Zénó még keresi az útját, ügyesen kosárlabdázik – nem mellesleg mindhárman fradisták. „A fiaimra sokkal büszkébb vagyok, mint az olimpiai aranyamra – pedig arra nagyon büszke vagyok.”
– Milyen érzésekkel gondolsz vissza a Fradinál eltöltött évekre?
– Mindig nagyon büszkén hangoztatom, hogy a mai napig úgy járok a meccsekre a Groupama Arénába, vagy úgy lépek be a népligeti uszodába, mintha haza mennék. Nálam a fradizmusnak olyan előszele volt az életemben, hogy nyolcéves koromtól már jártam a hazai meccsekre a gyerekkori barátaimmal a régi stadionba. A Fradiba igazolásom éppen ezért tényleg egy beteljesült álom volt számomra.– Három időszakban játszottál a Ferencvárosban. Melyek voltak a legemlékezetesebb pillanataid a klubban?
– Összességében hét évet játszottam a Fradiban. Miután abbahagytam a vízilabdát, mindig azt mondtam, hogy nekem a Fradi az örök szerelem. Csak jó emlékem van. Minden centiméterét jól ismerem a Népligetnek. Bármikor magamra húzhattam a Fradi-köpenyt, és fradis sapkába beugorhattam a vízbe, az egy felemelő, magasztos érzés volt számomra.– Az olimpiai bajnokok sétányán a te szobrod is látható a Népligetben.
– Elképesztő érzés, hogy olyan legendák között szerepel a nevem, mint Dalnoki Jenő, Gyarmati Dezső vagy Gerendás György. Amikor valaki elkezd sportolni, nem gondol rá, hogy egyszer majd idáig eljut, így egészen hihetetlen ez a történet számomra. Amikor a nagyobbik fiam a Fradiban focizott, és egy tornán játszott, megmutattam neki a szobrot. Hatalmas büszkeség számomra, hogy a Fradi történelméhez és családjához tartozhatok. Szerencsésnek érzem magam, hogy ezt elmondhatom magamról.– A gyermekeid is Fradi-szurkolók?
– Igen, teljesítettem a feladatot, amit megkövetelt tőlem a haza! Mindannyian nagy drukkerei a Ferencvárosnak, követik a klubbal kapcsolatos történetéseket, és ők is szurkolnak a futballcsapatnak a lelátóról. Büszkeség számomra, hogy mindhárom fiam fradista.– A 2000-es esztendő emlékezetesen alakult számodra, hiszen az olimpiai aranyérem megszerzése előtt a Fradival bajnokságot nyertél.
– Nagyon fiatal csapattal sikerül diadalmaskodnunk a bajnokságban. A mindent eldöntő meccsen a végén rám jött ki a figura, és én dobtam a győztes gólt. Ez egy olyan pillanat a pályafutásomban, amit soha nem fogok elfelejteni. A mérkőzés előtt összenéztem a szurkolótáborunk tagjaival, kiabáltam, hogy hajrá, Fradi, amire aztán ők is rázendítettek erre a rigmusa. Ezek ugyanolyan fantasztikus élmények, mint a szerzett gólok, a szerelések vagy éppen a megnyert trófeák.– Ma is jó a kapcsolatod a szurkolókkal?
– Nyilván ma már nagyon kevesen állítanak meg az utcán. Hogyha Fradi-meccsre megyek, ott azért előfordul. Ha a szurkolók közös fotót vagy aláírást kérnek tőlem, az nagyon megtisztelő. Alapvetően is, amíg játszottam, mindig remek volt a kapcsolatom a szurkolókkal. Megtaláltuk egymással a közös hangot is. Nyilván a szurkolók mindig értékelik, amikor azt látják egy játékoson, hogy nemcsak a fizetéséért ugrik be a vízbe, hanem azért, mert szívvel-lélekkel játszik, és küzd a csapatáért. Persze ennek alapvetőnek kellene lennie.
