Attila a napokban ünnepli 50. születésnapját, Isten éltesse! – korábbi támadónk azt is elmondta, hogy kivel értette meg magát a legjobban a csapatból.

– Pécsen lett élvonalbeli labdarúgó, de igazán Dunaújvárosban futott be: miért az NB II-es klub ajánlatát fogadta el, holott több élvonalbeli csapatban is szívesen látták volna?
– Valóban voltak ajánlataim, többek között a Fraditól is… Ugyanakkor a dunaújvárosiakon éreztem leginkább, szeretnék, ha hozzájuk igazolnék, voltak merész célok, az indulásnál mindjárt a feljutás. Pécsen nőttem fel, ott mutatkoztam be az NB I-ben, az újvárosi öt év viszont már a sikerek jegyében telt. Egy vidéki kisváros életében nagy esemény, sőt, dicsőség a feljutás, utána rögtön az ötödik hely, majd a bajnoki cím és az ezüstérem; nagyon jól éreztem magam, és bár akadtak hullámvölgyek, egyértelműen jó döntés volt oda szerződni.

– A Dunaferr után a Ferencváros következett a karrierjében, az Üllői úton nagy kedvencnek számított, ám mehetett volna Hollandiába is, a NAC Bredához. Nem bánta meg az akkori döntését?
– Ha akkor Bredába megyek, talán sohasem játszom a Ferencvárosban. Volt, aki azt mondta, hülye voltam, persze ha az ember előre látná, mi történik, meglehet, másként dönt. Ami a ferencvárosi időszakot illeti: volt benne minden a csúcstól a mélységig. Most olyan időszakot élünk, hogy a Ferencváros sorozatban hétszer szerzett aranyérmet, akkor két év alatt egyszer másodikok, egyszer pedig bajnokok lettünk, mellette kétszer nyertünk Magyar Kupát – azért ez vállalható. Nyilván az első, 2002–2003-as idény vége, a DVSC elleni hazai meccs, amikor a szurkolók beözönlöttek a pályára, nem szép emlék, szerencsére manapság ilyen már nem fordul elő.

– Lehetetlen azt kérni, nevezze meg azt a három játékost, akivel a leginkább megértette magát a pályán?
– Ez mindig kétirányú történet, sokan voltak, akik tudták, mire számíthatnak tőlem, én is figyeltem a többieket, sokszor megbeszéltük, bizonyos játékhelyzetek mit kívánnak. Seregnyi labdarúgót felsorolhatnék, de Pécsen Ulveczki Zoltánnal, Dunaújvárosban Rósa Henrikkel, a Fradiban Lipcsei Péterrel, Pakson pedig Kiss Tamással különösen jól megértettem magam.

– És az edzők közül?
– Na, ez nehezebb kérdés, ők már kevesebben vannak… Sokat kaptam Herke Imrétől, nagy mérföldkő a pályafutásomban Róth Antal, természetesen meg kell említenem Egervári Sándort és Gellei Imrét is. Csertői Aurélnak, „Relinek” fél évig voltam a játékosa, azóta tőle, mellette tanulok sokat az edzőszakmából.

A teljes interjú: NSO