Női kéziseink élő legendája tegnap ünnepelte születésnapját. Isten éltesse!

– Édesapád, Kökény József a Ferencváros futballistája volt, így adódik a kérdés, hogy-hogy nem rögtön a Fradiban kezdtél kézilabdázni?
– Nagyon prózai oka van. A szüleim 1972-ben elváltak, és mi akkor még Salgótarjánban éltünk. Anyai nagymamám viszont Pesten lakott, lakás híján pedig hozzá költöztünk, úgyhogy itt nevelkedtem a X. kerületben a Pongráctelepen. A nővérem pedig az MTK-ban kézilabdázott, és amikor megszűnt a klub, az Építőkbe igazolt. Én pedig követtem a példáját, azaz nem érvényesült a szülői hatás, azaz apu Fradi-múltja.

– Rögtön megtaláltad az irányító-átlövő posztot?
– Egyáltalán nem. Amikor elkezdtem kézilabdázni még nem voltam magas, egy év alatt viszont huszonöt centit nőttem, és akkor lettem irányító-átlövő. Kezdetben minden poszton megfordultam, és határozottan emlékszem, hogy az első meccsemen beállót játszottam. Az Építőkben sokkal többet játszottam lövőben, és sok gólt is lőttem, később viszont már inkább az asszisztok váltak fontosabbá a játékomban.

– Nyolcszoros magyar bajnok vagy, ötször a Fradival értél fel a csúcsra. Van a bajnoki címek között olyan, ami különösen közel áll a szívedhez?
– Ott van, ugye a hibátlanul, százszázalékos teljesítménnyel megnyert 1994-95-ös bajnokság, ami biztosan kiemelkedik, de nem könnyű választani. Természetesen emlékezetes az Építőkkel szerzett első aranyérem is. Szerettem ott játszani, ráadásul gyerekkori barátokkal kerültem fel a felnőttek közé, az is egy jó közeg volt. Ott viszont tényleg csak a szülők és az ismerősök jártak a meccseinkre. Amikor átjöttem a Fradiba, akkor szembesültem vele, milyen egy igazi szurkolótábor. Ez nagyon megérintett. Az első és az utolsó bajnoki cím óriási élmény volt, ahogy a már említett százszázalékos is, de igazából nem tudok különbséget tenni köztük, mind a nyolcat nagyon szeretem.

– Az európai kupagyőzelem miért nem jött össze, hiszen egy bomba erős Fradiban játszottál.
– Azért, mert volt akkoriban egy korszakos csapat, az osztrák Hypobank. Nagyon nehéz volt őket legyőzni, nekünk nem sikerült. Egyszer eljutottunk a KEK-döntőig, de egy hajszállal ott is alul maradtunk.

– Jelenleg sportigazgatóként dolgozol az FTC Kézilabda Akadémiáján, ahonnan sorra kerülnek ki a tehetséges fiatalok, mint Márton Gréta, Simon Petra, Klujber Katrin.
– Keti ugyan még nagyon fiatal volt, de ő már a felnőtt csapatba érkezett. Márton Gréti viszont valóban itt vett először kézilabdát a kezébe, és nagyon büszkék vagyunk rá, hogy meghatározó tagja a Fradinak és a válogatottnak is. Simon Petra 14 évesen került hozzánk, szóval félig ő is a mi nevelésünk, és valóban extra tehetség. Mostanában nincs ennyire ügyes kislány az Akadémián, de például Szeibert Annában nagyon sokat látunk, ő már mutogatja az oroszlánkörmeit. Neki szerintem hosszabb időre lesz szüksége, mint Petrának volt, hogy csatlakozni tudjon a felnőtt csapathoz, de egy-két év, és odaérhet. Neki most a legnagyobb kihívás, hogy ezt mentálisan tudja kezelni, mert minden képessége megvan ahhoz, hogy egy nagyon jó átlövő legyen. Ha nem is a Fradiban, de más csapatokban is vannak nagyon jó, meghatározó játékosaink, Esztergomban például többen is. Egy-két év és akár ők is visszatérhetnek. A 2000-2005 közötti korosztályban el voltunk kényeztetve tehetségekkel, most egy kicsit kevesebben vannak. Sokat változott a társadalom, és a fiatalokat nem könnyű rávenni arra, hogy ha eredményt akarnak, akkor bizony bele kell állni a munkába. Egyébként nemcsak a lányokra, a fiúkra is nagyon büszkék vagyunk. Nekik egy fokkal könnyebb bekerülniük a felnőttbe, és Prajner Viktor, illetve Karai Miklós már meghatározó játékosai a felnőtt együttesnek. A férfi csapatunk, ugye nem BL-csapat, ami egyrészt azzal jár, hogy könnyebb oda bekerülni, másrészt viszont tovább is lehet lépni magasabb szintre.

A teljes interjú: Fradi.hu