Clubunk Hollandiában készülő atlétájával beszélgettek.
– A legfontosabb: hogy érzed magad odakint ebben az új közegben?
– Egyre jobban. Egyre jobban, bár jól éreztem magam az első napon is, de sok minden megváltozott, és noha mindent magamnak akartam, úgy értem, én döntöttem így, azért hozzá kellett szokni az új körülményekhez, az új viszonyokhoz, igazából mindenhez. Emberek, életkörülmények, ételek, mi, hogyan, mettől meddig, meg hát maga az edzés, az egy másik paragrafus volt. Úgyhogy egyre jobban, de örültem, vagy inkább kezdek örülni annak és lekopogom, hogy az alkalmazkodóképességemet még nem veszítettem el, és úgy tűnik, hogy ez működni fog, de még ezt csak óvatosan. Eddig jól haladunk.– Mikor volt az a bizonyos első nap?
– Pontosan október tizennyolcadikán.– Akkor szinte napra pontosan egy hónapja vagy kint. Hogy bánnak veled? Ez is egy fontos kérdés.
– Egyenlően, ugyanúgy, mint a többiekkel. Nincsen kivételezés se egyik irányba, se másik irányba. Úgyhogy örültem neki, hogy nem vagyok külsős, hanem befogadott a csoport. Igazából magamat kellett adnom, és ha őszinte voltam velük, akkor ők is velem, ez ilyen egyszerű. Ezt a módját választottam a kapcsolatteremtésnek meg a bondingolásnak.– Milyen például Femke Bol? Hiszen mégiscsak ő ott a legnagyobb sztár.
– Hú, most ettünk együtt a lounge-ban, nagyon aranyos és nagyon céltudatos, messze céltudatosabb, mint amilyennek hittem, és amúgy sem hittem kicsit céltudatosnak. Úgyhogy abszolút világklasszis, és megmutatja azt, hogy amúgy van feljebb, az edzésen tényleg minden másodpercben fókuszált. A többit majd elmondja ő.– Mi más odakint?
– Az időjárás, a mentalitás, az edzésmódszerek, a fizetőeszköz, az árak. Nagyjából minden egyébként. Az, hogy nem hallok magyar szót: még eddig egyetlenegy magyarral sem találkoztam.– Milyenek a körülmények?
– Fejlettek, nagyon fejlettek. Annak örülök, hogy aki bekerül ebbe a csoportba, az ezzel tud élni, de nyilván azért vagyunk itt ennyien, meg azért nem jut ide be mindenki, mert bár nem tudom, feltételezem, hogy meg kell húzni valahol a határt. És örülök, hogy ezt megkaptam. Minden adott szerintem ahhoz, hogy itt az ember ki tudjon bontakozni.– Összesen hányan vagytok ebben a csoportban?
– Húha, nem szeretnék pontos számot mondani, nagyjából húszan.– Milyen állapotba kerültél ez alatt az egy hónap alatt? Biztató-e a helyzet?
– Biztató. Nagyon biztató, ennél többet nem fogok mondani. Annyi, hogy kezdem megszokni az edzésmunkát, és most már elkezd növekedni a színvonala is a saját teljesítményemnek. Kíváncsian várom a folytatást, és mindent bele. Ilyenkor kell még inkább nem hátradőlni, hogy elkezdem megszokni, hanem jó, akkor most megszoktam, akkor most lehet még jobban és még többet rápakolni. Ezért vagyok itt.– Fedett pályán fogsz versenyezni?
– Ez még kérdés az edző bával, de úgy tűnik, hogy igen.– Edző bá adott-e neked bármilyen visszajelzést az elmúlt egy hónapban, hogy örül-e, hogy itt vagy, hogy tetszik-e, amit csinálsz, hogy szép volt, Attila, vagy volt-e valami vállveregetés?
– Keményen tartja az edzéseket, és ezt szeretném, ha így is maradna. Nagyon jóban vagyunk, de ő az edző az edzésen, és ott nincsen vicc, meg még tudat alatt sincsen olyan viccelés, hogy valamit elpoénkodjunk. Nagyon laza a hangulat, nagyon baráti a hangulat, nagyon el lehet nevetgélni mindenkivel, de amikor meló van, akkor meló van. Még várom és még tenni akarok azért, hogy ő őszintén úgy dicsérjen meg, ami miatt én is örülök.– Most éppen hova utaztok?
– Dél-Afrikába.– Meddig lesztek ott?
– Négy hetet, karácsony előtt fogok hazajönni a szeretteimhez.– Tehát akkor már Magyarországra?
– Igen.
