„Fater” ma ünnepli születésnapját, Isten éltesse!

– Nagyon boldog születésnapot kívánok az egész Fradi család nevében!
– Köszönöm szépen!

– Milyen ünneplő vagy? Csendben a családdal vagy barátokkal, volt csapattársakkal lesz nagyobb összejövetel?
– Természetesen a családdal lesz az ünneplés, sőt, édesanyámhoz is elmegyünk majd Nagykanizsára, ott is lesz kisebb buli. Az öregfiúkban elég sokan vagyunk, mint régi csapattársak, így ott majd a következő hazai bajnokink után lesz ünneplés, így van megbeszélve. A benti, tehát az utánpótlásban dolgozó srácokkal majd pénteken, mert aki csütörtökön hozná a rétest, meg a többi finomságot, nekik nincs edzésük.

– Gondolom a legnagyobb ajándék az esti győzelem lenne a Plzen ellen.
– Ahogy mondod! Az lenne a legnagyobb, ha a fiúk este nyernének.

– Egy kicsit kanyarodjunk vissza a múltra. Nagykanizsa. Egyből tudtad, hogy futballista leszel, vagy mi szeretett volna lenni a kisgyerek Keller József?
– Kiskanizsán az utca végén laktunk és nem volt semmi más lehetőségünk, csak a foci. Találkoztunk a hasonló korú gyerekekkel és a felnőttekkel és minden délután mentünk ki az utca végére a grundra. Volt egy nagy füves területünk, azt megcsináltuk úgy, hogy tudjunk rajta játszani és ment a foci. Csak a focinak éltünk. Ott cseperedtem fel, a sport, a mozgás volt az életünk. Egyértelmű volt, hogy a focival szeretnék foglalkozni.

– 1984. És most nem George Orwell ikonikus regényére gondolok, hanem egy ügyes és sok tehetségből álló korosztályos magyar válogatottra és annak sikerére a Szovjetunióban.
– A románokkal játszottuk a selejtezőt. Az első meccsen Csepelen döntetlent játszottunk, majd kiutaztunk Nagyváradra. Ott nyertünk, de ugye a város és környéke tele volt magyarokkal, de sok románnal is. A magyaroknak alig volt lehetőségük szurkolni, a románok mindent megpróbáltak, de mi nyertünk és mi jutottunk ki az ifjúsági Európa-bajnokságra. Ott pedig nagyon jól játszott a csapat, összeértünk, szépen meneteltünk és eljutottunk a döntőbe, amelyet a Luzsnyiki Stadionban rendeztek. A finálét végül a házigazda szovjetek ellen tizenegyesekkel megnyertük, úgy, hogy a lelátóról 80 ezer szovjet fütyült.

– Ekkor pedig már a Ferencváros is képbe került.
– Bizony, de már korábban, 1983-ban. Az ifi válogatottal sok helyen játszottunk, és akkor már kerestek a Fraditól. A nemrég elhunyt Havasi Mihály és Pusztai László kerestek meg engem először, hogy lenne-e kedvem a Ferencvároshoz jönni. Mondtam, hogy persze. Erre még ráerősítettek az akkori válogatottbeli ferencvárosi csapattársak, mint Szeiler József, Deák Sándor, Haáz Ferenc és Zsivóczky Gyula.

– Az év labdarúgója díját hogyan fogadtad 1989-ben?
– Nem számoltam vele, de akkor a csapat is nagyon jó volt. Rákosi Gyula bácsi volt az edzőnk, összeértünk, kezdett kialakulni egy jó mag. Akkoriban már dobogós helyezést is elértünk, játszottunk az UEFA-kupában. Alapvetően egyébként nem foglalkozom az ilyen egyéni díjakkal, de ez azért különleges és büszkeség számomra, mert nem az újságírók döntötték el, hanem az edzők.

– Ezután pedig jöttek a bajnoki címek és a kupagyőzelmek a Fradival. Milyen volt az akkori csapat, a közeg?
– Jött Nyilasi Tibi, volt egy kis generációváltás, érkeztek a fiatalok, sok játékos külföldre ment, de így is a 1990/91-es szezonban nagy menetelésünk volt, amelynek a végén kupagyőzelmet értünk el. Ezt a következő idényben megfejeltük egy bajnoki címmel 11 év után. Akkor volt az a csodálatos tavaszunk, amikor 12 győzelemmel és három döntetlennel nyertünk bajnokságot, úgyhogy a félidőben a harmadik hely környékén jártunk.

– A 30 évvel ezelőtti Bajnokok Ligája-szereplés selejtezővel, csoportkörrel együtt karriered csúcspontja volt?
– Nemcsak nekem, hanem szerintem az egész klubnak. Első magyar klubként bejutottunk a csoportkörbe, és akkor az egész menetelés egy felejthetetlen élmény volt. Brüsszelben tudtunk nyerni, majd volt egy nagyon nehéz hazai mérkőzésünk, de továbbjutottunk, és jöttek a gyönyörű meccseink a csoportban. Ott mindegyik kedvenc meccs volt. Az ember alig várta már. Jöttünk a stadionba, és láttuk, hogy a szurkolók ott sátoroznak a felüljáró alatt, a stadion oldalában, hogy amint kinyit a jegypénztár, rögtön ott legyenek. Ezek felejthetetlen emlékek.

– A BL-szereplés után Belgiumba igazoltál a Beverenhez, majd a francia másodosztályba igazoltál, ahonnan 2000-ben igazoltál haza. Milyen volt a légiósélet?
– Egész más világ volt. Az első szakasz, a belgiumi játék az néhány mérkőzésre szólt kölcsönbe, mert még ott ment a bajnokság, hogy tudjak segíteni a csapatnak, de menthetetlenek voltak. Visszajöttem a Fradiba, befejeztük a bajnokságot. Emlékszem, a BVSC elleni meccsen a Népstadionban Zoran Kuntics az én beadásomból fejelt gólt, és azzal nyertünk 1-0-ra és azzal lettünk újra bajnokok. Ezt követte Franciaország. Az teljesen más világ volt. Csak a focival kellett foglalkoznom, nagyon szép időszak volt, nagyon élveztem.

– Az ezredfordulón pedig vissza is jöttél.
– Igen, és akkor volt az első olyan bajnokság, amelynek a végén rájátszás döntött. A Fradi épphogy bejutott, a Tatabánya pedig toronymagas esélyes volt. Jött a rájátszás októberben, Csank Jánossal a kispadon elkezdtünk menetelni, és végül megnyertük a bajnokságot.

– 2005-ig erősítetted a csapatot, a sikerek is jöttek, de már belekóstoltál az edzői munkába is Garami József és Pintér Attila mellett.
– Folyamatosan tanultam, megcsináltam a különböző licenszeket. Edzősködtem, játékosedzőként is szerepeltem. Gondoltam is rá, hogy majd valamikor edző is leszek. Aztán úgy hozta az élet, hogy Szegedre hívtak, ott az akadémián irányítsam az U13-as csapatot. Azt is nagyon élveztem. Járni a különböző településekre, hozni-vinni a gyerekeket, próbálgattuk őket, az első félévben még szenvedtünk, de utána a második részben már gyönyörűen hozták a gyerekek a pontokat, és végül simán bennmaradtunk az első osztályban. Innen hívott vissza Kubatov Gábor elnök úr a Fradiba, hogy itt is az utánpótlással foglalkozzak. Nagyon nagy élmény, amikor a gyerekeket látom 9-10 évesen, felcseperednek, és látom, hogy a felnőtt csapathoz bekopognak, és voltak ilyen srácaink, ez nagyon nagy dolog.

– A Fater becenév mikor ragadt rád és kitől?
– Miután a 2000-es években visszajöttem, a Fradihoz került Pécsről Gera Zoltán. Én pátyolgattam, és már akkor lehetett látni, hogy nagyon jó játékos, klasszis gyerekről van szó. Csoda dolgokat művelt, és ő nevezett el „Faternak” és ez rajtam maradt.

– 548 díjmérkőzés. Még kimondva is lenyűgöző teljesítmény. Nehéz volt „letenni” a stoplist?
– Utána és még most is játszom. Velencén jó pár évet lehúztam játékosként és játékosedzőként. Feljutottunk az NB III-ba, ott is másodikok lettünk, nagyon jó kis brigád volt. Aztán még játszom az öregfiúkban, veteránban, mindig van, ahol lehet játszani és képviseljük a Ferencvárost az országban, bárhová is hívnak minket.

A teljes interjú: Fradi.hu