A neves sportújságíró, Pajor-Gyulai László emlékezik a legendás kettesre.

Nagy közhely, de igaz: felfogni is nehéz, mennyire rohan az idő. Simon Tibor szeptember 1-jén a hatvanadik születésnapját ünnepelhetné, akár együtt is bulizhatnánk a sörözőjében, de nincs már meg a söröző, és ami még szörnyűbb, nincsen már Simon Tibor sem. Simitől már több mint 23 éve négy kegyetlen ember elvette a további születésnapi ünnepek lehetőségét, ám a személyisége, a karizmája miatt könnyű úgy érezni, hogy velünk van. Rá emlékezünk személyes motívumokkal is. A cikk az Arcanum adatbázisának segítségével készült.

„Nem ő volt minden idők legjobb ferencvárosi labdarúgója, de az egyik legfontosabb, az biztos.” Tökéletes, mottónak is beillő mondat, ha Simon Tibor kerül szóba, és olyan embertől származik, akinek hihetünk, mert nagyon jól ismerte őt: Nyilasi Tibor, a Ferencváros egyik legnagyobb legendája, korábbi edzője jellemezte Simit ennyire találóan egyetlen mondatban. Saját bevallása szerint sem számított istenadta tehetségnek, ám imádott focizni, futni és a legfőképpen nyerni.

Már bőven befutott, válogatott futballista volt, amikor a fővárosi Hegedűs Gyula utcában megnyitotta a saját éttermét, az azóta már megszűnt Simon sörözőt. Nemcsak a fradisták törzshelye lett villámgyorsan, szombatonként például az NB I-es forduló után a lapzártát követően mi, a Népsport, majd Nemzeti Sport újságírói közül is néhányan gyakran ott vezettük le a napilapkészítés feszültségét, és mindig összefutottunk más kollégákkal és több futballistával is. Simi csinos felesége állt a pult mögött, édesapja, idősebb Simon Tibor is besegített, de mindig akadt idő a beszélgetésre.

Elsősorban talán nem is a futball miatt. Előszeretettel emlegette dagadó kebellel, hogy régen a családé volt a Hegyalja úti Avar presszó és söröző, és egy nyáron rábízták a vezetését az akkor mindössze tizenhat éves Tibire, aki heteken belül ráncba szedte a helyet és felpörgette az üzletet.

A labdarúgásnak eleinte nem nagyon kellett. Nem tanácsolták el a Pénzügyőrből vagy később a KSI-ből sem, de senki sem jósolt neki fényes jövőt. Jelentkezett próbajátékra a Fradinál, de elküldték, ezért a BVSC-be igazolt, de még fél évvel a huszadik születésnapja előtt teljesült az álma, bekerült a Ferencváros juniorjai közé, szerződést azonban csak két évvel később, 1987-ben kapott. Emlékszem, valaki azt mondta róla a klubban, hogy Siminek, ennek a szorgalmas gyereknek a futballban nem is fontos a pénz, van neki bőven a vendéglátásból, mert a játék mellett dolgozik is.

Dalnoki Jenő tette be őt először NBI-es felnőtt meccsen, de akkor is zömmel a juniorok között szerepelt, közben leszolgálta a katonaidejét, majd 1988 áprilisától alapembere lett a Fradinak. A következő évben a sportnapilap osztályzatai alapján a jobbhátvéd poszton a legjobb lett, és 1989. november 15-én a spanyolok ellen Sevillában bemutatkozhatott a válogatottban is – a következő hat évben tizenhatszor léphetett pályára a címeres mezben. És, ha itt tartunk, essünk is túl a kötelező számokon: Simon Tibor a Fradival Szuper Kupát, Magyar Kupát és három bajnoki címet nyert, a Ferencváros színeiben összesen 338 mérkőzést játszott, ebből 196 volt bajnoki, 87 nemzetközi és 55 egyéb hazai tétmeccs.

Simon Tibor azonban sokkal több volt, mint amennyit a számok elárulnak. Aligha tévedek azzal, hogy élete legjelentősebb meccse 1995. szeptember 13-án a Grasshoppers elleni találkozó volt Zürichben. A meccset óriási érdeklődés övezte, hiszen magyar csapat először került be a Bajnokok Ligája csoportkörébe, amelyben akkor a sorozat nevéhez illően kizárólag bajnokok indulhattak. A svájci városban délelőtt még sütött a nap, de amikor a csapat elment sétálni egy parkba, már jócskán szemerkélt az eső, estére pedig már zuhogott. A kérészéletű Sportissimo heti magazin munkatársaként a csapattal együtt utaztam a stadionba. Amikor a busz a meccs helyszínének a közelébe ért, váratlanul körülvette több száz szó szerint bőrig ázott Fradi-szurkoló, és harsányan éltették a játékosokat. Simi leszállt közéjük, majd visszatérve a rá jellemző erővel jelentette ki: „Ezeknek a srácoknak a többsége csóró, mégis eljöttek ide, itt állnak az esőben, sokuknak szállása sincsen! Értük muszáj megdögleni a pályán, ha valaki nem hajlandó, azt puszta kézzel szétszedem!”

A véletlen úgy hozta, hogy szert tettem egy fotós akkreditációra, ezért az ömlő esőben a pálya mellől, egészen pontosan az egyik, az első félidőben a ferencvárosi kapu mögül néztem a meccset. Így közelről láttam, ahogy Simi többször is leordítja a kényszerből balhátvédet játszó Vincze Ottó fejét. A Nemzeti Sport tudósítója jól látta: „hosszú időn át nem találta helyét, pontosan úgy játszott, ahogy a Fradiban eddig mindig, légüres térben mozgott, sok labdát eladott, rosszul és pontatlanul passzolt. Simon Tibor volt az, aki nem engedte csüggedni, minden egyes hiba után üvöltve űzte-hajszolta, hogy nincs semmi baj, majd a következő szituációban jó lesz.”

Nem a Fradinak állt a meccs. Ismét idézhetjük a Nemzeti Sportot: „aztán jött az a bizonyos huszonhét másodperc, amikor csak azért nem kapott gólt a Ferencváros, mert angyalok fontak kerítést Hajdú kapuja előtt. Igaz, Simonék is alaposan besegítettek neki… Szűcs kegyetlen küzdelmet vívott Magninnel, a középpályásaink (talán Nyilas kivételével) jól őrizték a folyosóinkat, a törött kezű, de sokszívű Simon pedig minden lyukat betömött.” Igen, Simi törött kézzel és befáslizott bokával játszott – megalkuvás és zokszó nélkül.

Novák Dezső a szünetben érthető módon le akarta cserélni Vincze Ottót. Simon Tibor beszélte le róla, és a vezetőedző emiatt nem túl nyugodton ült le a kispadra a második félidőre. A többit tudjuk. A Ferencváros nyert 3-0-ra, és Vincze Ottó teljesítményének az értékelése így folytatódott a Nemzeti Sportban: „A fordulás után azonban nagyot változott a játéka, kezdte megbecsülni a labdát, egyre jobban vigyázni rá, s ha csak tehette, mozgatta az egész csapatot, aztán lőtt két káprázatos gólt. (7)”

Ha nincs Simon Tibor elszánt hite és szuggesztív egyénisége, nincs Vincze Ottó máig emlegetett két gólja, és talán a győzelem sincs meg. Másnap délelőtt a zürichi szálloda ókori római hangulatú wellness részlegében, a szaunában ülve minderről csak annyit mondott, hogy biztos volt benne, érdemes Ottót nyüstölni, ő tudta, mire képes, csak kicsit fel kellett lazítani. Persze, előfordult, hogy melléfogott. Amikor két héttel a zürichi mérkőzés után jött az Üllői útra a Bajnokok Ligája címvédője, a bombaformában futballozó Ajax Amsterdam, Simi rábeszélte Novák Dezsőt, hogy ne klasszikus jobbhátvédet kelljen játszania. Később négyszemközt bevallotta, nem szerette volna egy az egyben találni magát a villámgyors Marc Overmarsszal. Csakhogy így, kicsit beljebb Jari Litmanent kellett volna semlegesítenie, aki három góllal vette ki a részét a hollandok 5-1-es győzelméből, igaz, az egyiket tizenegyesből szerezte. Utána kérdeztem Simit, miért nem ment közelebb a finnhez, mire pofonegyszerű választ adott: „Én mentem, de ő mindig elfutott.”

forrás és a cikk további része: mno.hu, további megemlékező írások: FEOL, Kisalföld, NSO