Robbie Keane-nel beszélgettek az aktív játékospályafutásáról.

Mik az első emlékei a labdarúgással kapcsolatban?
Az első, ami ilyenkor mindig az eszembe jut, az első mérkőzésem. Az első meccsem a Wolverhamptonban, amikor 15 éves kölyökként pályára léphettem. Elhagytam az otthonom, Dublint és Wolverhamptonba költöztem. Odament egy kicsi, vékony srác. Technikailag nagyon jó voltam, gólokat szereztem, körülbelül 60 gólt egy év alatt az ifjúsági csapatban. Aztán a következő nyárra, mikor visszamentem a csapathoz a rengeteg konditermi munka után, nem azt mondom, hogy már kész férfi lettem, de sokkal erősebben tértem vissza.

Ezután került fel az első csapathoz?
Egyszer az edzőközpontban az első csapatból megsérült valaki. Akkoriban a Wolves-nál az első csapat és a 18 év alatti ifjúsági együttes is ugyanazt a pályát használta, és a sérült helyére engem hívtak fel a nagyokhoz. Emlékszem, az első megmozdulásom a pályán az volt, hogy átemeltem egy srác felett a labdát, majd a felső sarokba lőttem. Bekerültem az előszezonra összerakott keretbe, a csapattal Skóciába mentünk és én lettem ott a házi gólkirály. Aztán az első éles meccsem a Norwich ellen volt, éppen 17 éves lettem, és 2-0-ra nyertünk a szezon első mérkőzésén. Mindkét gólt én szereztem, a lelátón pedig ott ültek a szüleim is. Mondhatjuk, hogy elég jól indultak a dolgok.

Már tinédzserként is az a cél vezérelte, hogy profi futballista legyen?
15 éves koromban hagytam el Írországot és mentem el Angliába. Csak és kizárólag egy okból mentem oda, és nem azért utaztam el, hogy később hazamenjek dolgavégezetlenül. Futballistaként akartam sikeres lenni. Erősen hittem benne, hittem a képességeimben. Hittem, hogy jobb vagyok mindenki másnál, de ezt nem olyan arrogáns módon értettem, ugyanakkor szerintem egy csatárnak ilyen gondolkodásmóddal kell rendelkeznie. Ha nem hiszel benne, akkor helyetted a tapasztaltabbak szerepelnek majd. Három vagy négy olyan játékos volt akkor mellettem, akik négyszáz-ötszáz mérkőzést játszottak már. Abba a csapatba úgy léptem be, hogy jobb vagyok náluk. És ismét, ez nem arrogancia volt, csak így gondoltam, mert tudtam, hogy a pályán valami olyat tudok, amit a többiek nem.

Ekkor találta ki a speciális ünneplését is, amelyet mindig a gólszerzés után mutatott be?
Ezt még gyerekként találtam ki. Régebben az utcán fociztunk, szórakoztunk a barátaimmal. Egyszer viccből megcsináltam, és az egyik barátom azt mondta, ha már sikerült, akkor mostantól ezt kell tenned. Így jött az ötlet.

Ha visszatekint a játékoskarrierjére, akkor egy szépen ívelő pályafutást lát vagy voltak benne hullámvölgyek is?
A futballban mindig vannak hullámvölgyek. És ha valaki azt mondja neked, hogy nincsenek, akkor az egész egyszerűen nem igaz. Legyen szó sérülésekről, családi tragédiákról, mindig van valami. A legfontosabb, hogy tudd, a futball az első számú prioritásod. Lesznek rossz pillanataid, de tudnod kell, hogyan állj talpra. Mindig van valami a háttérben, ami befolyásolhat, de ez normális, ez az élet. Meg kell értenünk, hogyan tudjuk a játékosokat visszahozni oda, ahol a rossz periódus előtt voltak. Én is pontosan így voltam. Mentálisan nagyon erős ember voltam, tényleg. Például a fiam, Hudson születésekor Los Angelesben voltam a feleségem mellett, majd három órával később már repülőre szálltam, hogy találkozzak, majd játsszak a nemzeti csapattal az óceán másik oldalán. Szóval a gondolkodásmódom talán más, mint másoké, nem tudom.

Talán ez is része volt a sikerességének.
Én szerencsés vagyok a családom miatt, megértik, milyen vagyok. Én mindig hajtom magam előre. Természetesen a család az első, fontos a jó családi környezet, de a sikereimnek az volt az oka, hogy ilyen vagyok, hogy csak egy cél lebeg a szemem előtt. Kemény környéken nőttem fel, ahol az utcákon ott voltak a drogok, a heroin is, élet-halál harc volt akkoriban. Szóval nekem muszáj volt mentálisan erősnek lennem ebben a környezetben.

A pályafutása alatt megannyi remek futballista mellett és ellen is pályára lépett. Ki volt a legjobb közülük?
Ha azokból kell választanom, akik ellen játszottam, akkor Lionel Messit mondanám. Argentína ellen volt a 100. válogatott mérkőzésem és Messi csak a meccset megelőző nap érkezett meg Dublinba, mert pár hét szünetet kapott a szövetségi kapitánytól. Lényegében ez volt az első mérkőzése a szezonban, egyszer edzett a csapattal, akkor is csak 65-70 percet. A meccsen pedig olyan történt, amit előtte még sohasem láttam, olyan volt, mintha egy férfi játszott volna a fiúk ellen. Még soha nem láttam ilyet azelőtt. Jó srác volt, a meccs után mezt cseréltünk egymással. Akikkel együtt játszottam… Mindig nehéz egy nevet megemlíteni, mert igazságtalan a többiekkel szemben. Steven Gerrard, Dimitar Berbatov, Luka Modric, Gareth Bale, Clarence Seedorf, Christian Vieri, David Beckham… és a lista még folytatható. Mindenkinek megvan a maga játékstílusa, ezért nagyon nehéz egyet mondani.

Mire a legbüszkébb a pályafutásából?
Büszke vagyok az eredményeimre, mert meg kellett értük harcolnom. Dublinból származom, egyszerű családi háttérrel, és nagyon kicsi, vékony srác voltam. Sokszor elutasítottak akkor emiatt a klubok. Aztán azt mondták a korosztályos nemzeti csapatnál, hogy még túl fiatal vagyok, meg azt is, hogy túl kicsi és túl vékony vagyok és emiatt nem fogok sikerrel járni. De aztán négy évig egymás után én voltam a bajnokság gólkirálya, 60 góllal meg 50-nel. Ennek ellenére nem kaptam meghívót a korosztályos válogatottba. Csak 16 évesen hívtak be, mert valaki megsérült. A legnagyobb eredményem az, hogy hittem magamban, és tudtam, hogy elég jó vagyok. Plusz az, hogy az emberek elfogadtak, nem kételkedtek bennem vagy a képességeimben. Akkoriban minden a méretről szólt.

Az interjú végén kérdések helyett neveket, csapatokat vagy kifejezéseket mondok, amikre reagáljon pár gondolattal. Kezdjük Dimitar Berbatovval.
A legjobb partnerem volt a pályán. Nagyra becsülöm őt, jó barátok vagyunk. Egyszerűen megértettük egymást, pontosan tudtuk, mit kell tennünk. Egyikünk sem volt önző, mindig azt akartuk, hogy a másik jól teljesítsen.

Zene.
Az apám zenész volt. Zene mellett nőttünk fel, állandóan énekeltünk, később a kocsmákban is megtettük ugyanezt. Ez nekünk normális volt. Szeretem a zenét, szeretek énekelni még most is. Minden vasárnap összegyűlt a család, 30-40-en hallgattuk édesapám énekét, ami egészen fantasztikus volt. Bárhová is megyünk, mindig megkérnek, hogy énekeljek.

Boksz.
Edzeni edzettem, de sohasem bunyóztam. Ahonnan én jövök, ott ez teljesen normális volt. Futball, boksz, karate, ezek mind ahhoz kellettek, hogy vigyázz magadra. A boksz nem tartott sokáig, csak pár évig.

Tottenham.
Az volt a legjobb időszakom. Hosszú ideig ott voltam, nyolc évig. Remek csapat, kiváló szurkolók, ráadásul voltam a szezon legjobb játékosa és csapatkapitány is.

A teljes interjú: Origo Sport