Andrea Lekic mesélt teljes pályafutásáról, a Fradiban eltöltött időszakáról, valamint a visszavonulásáról is.

– Sorozatban a 18. idényét játszotta a Bajnokok Ligájában, kívülről úgy tűnt, még remek fizikai állapotban van. Miért most döntött a visszavonulás mellett?
– Még a következő évadra is volt szerződésem a Ferencvárossal, amikor azonban január végén leültünk tárgyalni a klubvezetőséggel, a lelkem mélyén már éreztem, hogy az idény végén szeretném abbahagyni. Profi sportolóként mindig rengeteget edzettem, akár egyénileg is, s most eljött az a pont, hogy belefáradtam. Fizikailag még bírtam volna, inkább mentálisan éreztem magam fáradtnak ahhoz, hogy belevágjak az újabb felkészülésbe. A játék még mindig boldogsággal töltött el, a meccsek ünnepet jelentettek nekem, de közben egyre erősebben ott motoszkált a fejemben, hogy ideje új fejezetet nyitnom az életemben. Persze mindenki azt találgatja, mikor és hol fogok visszatérni, mint ahogy sok nagy sportoló tette a múltban. Nem titok, hogy nem álltam le teljesen, de már csak kedvtelésből edzek, és továbbra is helyes döntésnek tartom, hogy most tettem pontot a karrierem végére.

– Tud már múlt időben beszélni a pályafutásáról?
– Még mindig nagyon furcsa, szerintem még nem tudatosult igazán bennem, hogy ennyi volt. Talán csak akkor fog, amikor a csapatok elkezdik a nyári felkészülést, míg én megtehetem, hogy helyette nyaralni utazok. Ez az időszak biztos érzelmi hullámvasút lesz. Engem is meglepett, mennyit sírtam az idény végén – ezt a hatást váltotta ki belőlem az a sok kedves szó, amelyet kaptam az emberektől.

– Hogyan emlékszik vissza a fiatal Andrea első szárnypróbálgatásaira a kézilabdapályán?
– Szerelem volt első látásra. Előtte többek között a karatét és a teniszt is kipróbáltam, szerettem egyedül küzdeni, kiskorom óta megvolt bennem a versenyszellem, ezért bármibe fogtam, nyerni akartam. Tízéves lehettem, amikor apukám egyik barátjának lánya révén megismerkedtem a kézilabdázással, és egyből magával ragadott az edzések hangulata. Ebből a szempontból sokat köszönhetek az első edzőmnek, egy gyerek esetében mindig kulcskérdés a személye a megtartás szempontjából. Korábban jugoszláv válogatott játékos volt, nagyon szigorúan bánt velünk, de közben igazságos volt, és mágnesként vonzotta a fiatalokat a sportághoz. Talán kevesen tudják rólam, hogy bal kézzel írok, sokan meg is lepődnek, amikor így adok autogramot, a kéziben viszont valahogy természetesnek hatott, hogy a jobb kezembe fogtam a labdát. Akkora örömöt és élvezetet jelentett a játék, hogy minden mást abbahagytam.

– Kívülről azt láthattuk, hogy határozott elképzelése van a játékról. Honnan ez a magabiztosság?
– A kezdettől égett bennem a tudásvágy, akkoriban sok férfi kézilabdát néztem – már csak azért is, mert kevés női meccset mutattak a tévében –, és próbáltam mindenkitől ellesni valamit. Ivano Balic játékát különösen élveztem, természetesen nem lehetett lemásolni, mert annyira különleges volt. Inkább a látásmódját akartam elsajátítani, és hogy nyugodt tudjak maradni a legkiélezettebb helyzetekben is. Ahogy az ellenfelek egyre jobban figyeltek rám, világossá vált, hogy fejlesztenem kell a játékom, időről időre túl kellett valamivel járnom a védők eszén. Tudatosan igyekeztem magam felkészíteni minden eshetőségre támadásban.

– Volt kedvenc lövési típusa?
– Imádtam cunderezni, a talpról eleresztett lövések is közel álltak hozzám, már kiskoromban megtanultam a helyes kivitelezést, talán többet is használhattam volna a karrierem során. Aztán ott van a strandkéziből ismert teljes fordulat a levegőben – teremben azért ritkán alkalmaztam. Idővel a gólok mellett legalább akkora örömöt jelentett a sikeres gólpassz, mert azzal egy csapattársamat is boldoggá tudtam tenni.

– Megjárta a CSM-et és a Buducsnosztot, mielőtt visszatért a Krimhez, azonban Ljubljanában is csak egy évet maradt, mert 2022-ben csatlakozott a Ferencvároshoz. Miért volt ilyen mozgalmas ez az időszak?
– Ha nem jöttek volna az anyagi nehézségek, biztos hosszabb ideig maradok Podgoricában. A Krimnél azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy onnan vonulok vissza, ám az Achilles-ín műtétemből visszatérve nem voltak elég türelmesek velem, nem tudtam visszanyerni a sportformámat. A legjobbkor keresett meg a Fradi, magamnak is bizonyítani akartam, hogy képes vagyok még a legmagasabb szinten játszani. Ehhez térre volt szükségem, és Elek Gábortól megkaptam, ez mindent jelentett nekem. Ismertük egymást korábbról, kívülről mindig kemény edzőnek tűnt. Örülök, hogy hallgattam ismét a megérzésemre, és a részese lehettem a klubtörténelmi eredményeknek. Ráadásul Budapest az egyik kedvenc városom, amivel soha nem tudok betelni. Korábban nem volt módom igazán felfedezni, tökéletes hely volt számomra a karrierem utolsó állomásának.

– Megfejtette már, hogyan tudták mínusz hatról megfordítani a Metz elleni BL-negyeddöntős párharcot?
– Nem vagyok babonás, de a metzi visszavágó előtt többször is a szerencseszámom, a hetes jött velem szemben, például a pálya sarkában is ott volt egy kis hetes. Végül éppen hét góllal nyertünk, a meccset pedig hetedikén rendezték. Amikor a második félidőben három-négy góllal elmentünk, a franciák már teljes sokkban voltak, akkor éreztem, megcsináljuk. Karrierem egyik legnagyobb csodája után aztán hideg zuhanyként ért, amikor az öltözőben Gábor közölte, nemsokára kijön a hivatalos hír a távozásáról. Senki sem tudott róla semmit.

– Sokat látott kép önről, ahogy már a budapesti final fourban a vállán sír, miután Emily Bölk dudaszós góljával bejutottak a döntőbe.
– Olyankor is hittünk magunkban, amikor talán senki más. Először szerepeltünk a négyes döntőben, előzetesen nem sok esélyt adtak nekünk az Esbjerg ellen, ám bebizonyítottuk, hogy tévednek. Persze sokaknak Emy döntő gólja maradt meg, de előtte a második félidőben kimagaslóan védekeztünk és okosan is támadtunk. Tudtuk, mit akarunk csinálni, és meg is valósítottuk. Fantasztikus volt látni a „zöld falat” a kapu mögött, egy női kézilabdázónak ezek a legszebb élmények. Szintén jó volt átélni, mennyit jelentett a szurkolóinknak a következő idényben a 27 év utáni duplázás. A Fradiba igazolásom előtt nem tudtam, mekkora támogatottsága van a klubnak az országban, egészen más volt személyesen megtapasztalni, pedig Szerbiából azért ismerem, milyenek a fanatikus szurkolók.

– Simon Petra is a mentoráltjai közé tartozott, az FTC-nél ráadásul nap mint nap tanulhatott öntől. Hogyan látja a fejlődését?
– Sok múlik azon, a fiatal játékos mennyire fogékony az idősebbek tanácsaira, vagy már azt képzeli, hogy mindent tud, ilyen szempontból Petra kiváló alany volt, míg én örömmel osztottam meg a tapasztalataimat a következő generációval. Azt üzenem az összes fiatal játékosnak, ne hagyják veszni az ilyen lehetőségeket, és bátran tegyenek fel annyi kérdést, amennyi csak szükséges. Petrára visszatérve, nem volt egyszerű az elmúlt idénye, de meg kell tudni birkózni az olyan helyzetekkel is, amikor kevesebb a játékidő. Ha már fiatalon megtanulsz türelmesnek lenni, kevesebb gondod lesz vele a későbbiekben. A következő évadban biztos több lehetőséget fog kapni, de meg kell majd küzdenie azzal is, ha az ellenfelek már jobban felkészülnek belőle. Nem aggódom miatta, a magyar válogatott szép jövő előtt áll irányító poszton, Vámos Petra is rengeteget lépett előre Metzben.

– Szempont volt, hogy olyankor fejezze be, amikor még képes magas szintű teljesítményt nyújtani?
– Teljesen más idény volt, mint az eggyel korábbi. Bővebb volt a keret, ezáltal az én szerepem is kisebb volt, mint a megelőző években. Nem játszottam annyit, az edző próbált mindenkit tűzben tartani. Aki korábban többet volt a pályán, hozzá kellett szoknia az új helyzethez. Nem éreztem, hogy ne tudnék még hasznos tagja lenni a csapatnak, voltak is jó meccseim, viszont ahogy említettem a beszélgetés elején, már nem voltam készen fejben arra, hogy őrült módjára eddzem, mint a múltban.

– Azt hogy tudta feldolgozni, hogy nem jött össze az újabb final four a Fradival?
– Nagyon vágytam rá, hogy még egyszer ott legyek a BL-négyes döntőben, még ha korábban többször is jártam már ezen a szinten. Különleges lett volna egy újabb final fourral lezárni a pályafutásomat. Meg is volt rá minden esélyünk, miután idegenben jó meccset játszottunk az Odensével, hittem benne, hogy hazai pályán megcsináljuk. Sajnos nem játszottam sokat a visszavágón, nehéz volt érzelmileg feldolgoznom, tudva, hogy ez lehet utolsó meccsem a Bajnokok Ligájában. A lefújás után hatalmas ürességet éreztem.

– Karrierje utolsó mérkőzése jelképes módon zárult. Mennyire érték váratlanul a hajrában történtek?
– Az utolsó héten már minden edzésre különleges érzésekkel pakoltam össze, tudva, hogy újabb nappal kevesebbet töltök az Elek Gyulában, aztán nem lesz több nagyszínpad. Szerencsére elmentünk padelezni is a lányokkal, amely segített elterelni a gondolataimat. Semmit sem tudtam arról, hogy az idényzáró bajnokin az utolsó időkérésünknél Allan Heine meg akar tapsoltatni a szurkolókkal. Kissé elveszve álltam az aréna közepén, aztán jöttek a lányok, és a magasba dobáltak. Hálás voltam a drukkereknek, akik a három ferencvárosi idényemben is támogattak. Nekem a sportban a fair play a legfontosabb, ezért is érintett meg a fehérváriak és az edzőjük, Suzana Lazovic gesztusa, hogy a legvégén engem és a távozó Zácsik Szandrát is hagytak még egy gólt lőni. Úgy érzem, az évek során kiérdemeltem az ellenfelektől a tiszteletet, ez a jelenet életre szóló emlék marad.

A teljes interjú: NSO