Emily Daniel Duhr Bock auf Handball című könyvében mesélt a 2022/2023-as szezonról, eddig talán kevésbé ismert részleteket is megosztott.

Hullámvasút Bietigheimtől a Final Fourig

Egy 20-40-es pofon, egy öltözői beszéd magyarul, amit még tolmács nélkül is érteni lehet, sok csapás és még több csúcspont: ez volt valószínűleg a legőrültebb szezon a karrieremben. Egyszerűen nem értettem. Sírtam, alig kaptam levegőt. Mégis minden jó volt ebben a pillanatban. Több mint jó. Mert az örömtől sírtam. Teljesen elkészültem az erőmmel és ünnepelve ugráltam körbe-körbe a társaimmal – ennek a pillanatnak soha ne legyen vége. Az előző pillanatban tettük lehetővé a lehetetlent, jóllehet az odavágó után minden ellenünk szólt. Bejutottunk a Bajnokok Ligája négyesdöntőjébe! Egy olyan siker, egy olyan diadal, amit alig akadt valaki is ennek az elgondolkodtató szezonnak az elején, aki lehetségesnek tartott volna. És az első idegenbeli meccsünkön beszedett 20-40-es pofon után aztán tényleg senki sem akadt, aki lehetségesnek tartotta volna. Őrült dolog volt. Az egész szezon egy őrület volt. 2022 nyara. Új játékosokat szerződtettünk. A csapatom, a magyar topklub Ferencváros sok pénzt fektetett a játékoskeretünkbe, elsősorban olyan tapasztalt és arra érdemes játékosokat igazolt, mint Dragana Cvijić, Tomori Zsuzsanna és Andrea Lekić, akit mindannyian csak „Leki”-nek hívtunk. Az ilyenkor várható ismerkedései fázis ellenére, ami amúgy minden változáskor és minden szezon kezdetén előfordul, főleg a leleményesség terén egészen más szintre kerültünk. Ugyanez vonatkozott az elvárásokra, amiket a klub velünk szemben támasztott. Az első két magyarországi évemben mindkétszer a nyolcaddöntőben búcsúztunk a BL-től, most viszont a negyeddöntő volt a kitűzött cél. Középtávon a klub az élre akart jutni – a Final Fourba. Ez olyan cél, amit a klub még soha nem ért el. Olyan cél, ami az embert hatalmas nyomás alá tudja helyezni. A felkészülés minden feltűnés nélkül, jól zajlott. Azt, hogy ténylegesen hol áll egy csapat, csak szezon közben derül ki. Az első három meccs után azt gondoltuk, igen, nem is rossz. Tulajdonképpen egész jó. Menjen csak így tovább. Az első két bajnokit megnyertük, előbb egy küzdelmes győzelem a Mosonmagyaróvár ellen, aztán egy nagyarányú idegenbeli győzelem a Budaörs ellen. Zárásként megvertük itthon a Bajnokok Ligája nyitómeccsén az Odensét 27-23-ra. Jól éreztük magunkat. De leginkább fényévekre voltunk attól, hogy akár csak sejtsük, hogy a szezonbeli negyedik meccsünk mindent megváltoztat.

Abszolút kriminális

2022. szeptember 18-án a Bajnokok Ligájában Bietigheimben kellett pályára lépnünk. Németországban, gondoltam, milyen szép. Látni a barátokat, válogatottbéli ismerősökkel találkozni, akik az SG BBM-ben játszanak, majd 2 ponttal távozni Budapestre. Téves elképzelés volt… A mérkőzés Bietigheimben az általam átélt legrosszabb mérkőzés volt. És volt már pár rossz mérkőzésben részem. Néha „felejtős nap„-ról beszélünk, amikor semmi se akar összejönni a pályán. Itt leginkább egy komplett felejtős utazásról lehetne beszélni. Már azzal kezdődött, hogy a védelmünk vezére, Tomori Zsuzsanna és a beállónk, Dragana Cvijić betegség miatt kiestek. A repülő tehát nélkülük szállt fel, Budapestről utaztunk Bécsen át Stuttgart felé. Sajnos a 20 bőröndünkből csak 15 érkezett meg oda, az enyém is a hiányzók között volt. Noha – mint minden repüléskor – a cipőink és a trikóink a kézipoggyászunkban voltak, de ami nem volt benne: minden más göncünk. Az Austrian Airlines biztosított minket afelől, hogy a holminkat gyorsan utánunk fogják küldeni. „Mielőtt a szállodából a csarnokba kellene menni, a bőröndök biztos ott lesznek a csarnokban!” – mondták. Nem voltak. Szerencsére ott volt Xenia Smits, válogatottbéli csapattársam, aki mindenkit ellátott hajgumikkal, zoknikkal és sportmelltartókkal. Arra, hogy nem sokkal később ő maga 4, bietigheimi csapattársai pedig további 36 góllal „ajándékoznak meg” bennünket, akkor még senki se számított. A mérkőzés első 10 perce kiegyenlített küzdelmet hozott. De utána nem sikerült semmi sem. Koromfekete napunk volt. Mérkőzés közben az órára pillantottam és azt kívántam, bárcsak lenne vége már végre. De csak akkor lett vége, amikor az eredmény már 40-20 volt a Bietigheim javára. Teljességgel kriminális eredmény. Annyira szégyelltem magam a németországi fellépésünk miatt, hogy a meccs után sokáig kerestem a szurkolókkal a kapcsolatot, osztogattam az aláírásokat, pedig sok barátom is ott volt a csarnokban. A fenébe is, tényleg. Markus Gaugisch, a mostani szövetségi kapitányom a válogatottnál, aki már akkor a Bietigheim edzője volt, megpróbált azzal vigasztalni, hogy „Te legalább megpróbáltad!„. Hiába. A játék egyszerűen brutálisan rossz volt, annyira, hogy még a kontyom is, amit a mérkőzésekre csomózok, a második félidő közepén valósággal szétrobbant. Micsoda vereség.

Riadó az öltözőben

Visszatérve Budapestre olyan dolog történt, amit eddigi pályafutásom során még szintén nem éltem át. Valóságos riadót fújtak, értsd: az egyesület hatalmas nyomást helyezett ránk. Az egyesületünk, a Ferencváros a két magyarországi topklub közül az egyik, a Győr mellett. Rendkívül sikeresek vagyunk, és azáltal, hogy az egyesületi elnökünknek, Kubatov Gábornak jó kapcsolatai vannak, így nagyon jó anyagi lehetőségeink vannak. De ez azt is jelenti, ha a magas ráfordítási költségek ellenére nem megy a csapatnak, az nagyon kellemetlen lesz. És nagyon kellemetlen lett. A szakosztályvezetőnknek az edzői stábbal egyetemben jelenése volt a klubvezetés előtt. Hogy ilyen dolog hogy fordulhatott elő? Röviddel ezután fentről leadták nekünk az öltözőbe az iránymutatást. Az öltözői beszéd se nem volt hangos, se nem haragos, pont ellenkezőleg, inkább csendes, fenyegetően csendes. Mi németek és a többi külföldi játékosaink is mindig pici fáziskéséssel értettük meg az elhangzottakat, Lilla, a tolmácsunk tette a dolgát, még akkor is, ha ezen a napon nem voltunk biztosak benne, hogy akarjuk-e hallani a fordítást. Így előbb láttuk a magyar csapattársaink döbbent tekintetét. Hogy? Mi? Fizetéscsökkentés? Kirúgás? Jól értettük? Jól értettük, még ha a fenyegetés csak fenyegetés is maradt. És azt is megértettük, tulajdonképpen a klubvezetés mit is akart: ki lehet kapni, tiszta sor. Idegenben, a Bajnokok Ligájában pláne. Viszont nem ezen a szégyenletes módon és formában. A klubvezetéstől kaptunk egyfajta utolsó figyelmeztető lövést. És még egyszer emlékeztettek bennünket az egyesület szenvedélyes mottójára: „Küzdeni mindig, feladni soha!„. Mentálisan gödörben voltunk. Egy ekkora pofon után továbbra is hinni egy sikeres Bajnokok Ligája szezonban nem egyszerű dolog. Megpróbáltuk magunkat a bajnoki meccseken felépíteni és elérni, hogy jobb érzések töltsenek el bennünket. De egy bajnoki győzelem után jött a következő csapás. A következő Bajnokok Ligája meccsen odahaza kikaptunk a Bresttől. Csak egy góllal, de kikaptunk. Ezúttal nem érkezett újabb nyomás, ehelyett lelkesítő és motiváló próbálkozások. A egyesülettől, az edzői stábtól, és természetesen, a szurkolóinktól is, akik, mint mindig, nagyon frankón és egységesen mögöttünk álltak. Ennek az őrült szezonnak minden mélypontjánál, a sikereknél, meg amúgy is, mint például a következő győzelmünknél a Bajnokok Ligája 4. fordulójában. Egy 32-30-as idegenbeli győzelemmel visszavágtunk a Krim Ljubljanának a tavalyi kínos blamáért és így nyugodtabb vizekre eveztünk. Jól játszottunk, helyenként nagyon jól is és megnyertük a mérkőzéseinket. Futott a szekér.

Válogatott szünet

Novemberben előttünk álltak a válogatott mérkőzések. Európa-bajnokság Montenegróban, Észak-Macedóniában és Szlovéniában. Három győzelem, három vereség, lecsúsztunk az elődöntőről. Személy szerint elégedett voltam a teljesítményemmel, különösen a középdöntőben játszottunk jó kézilabdát. Ezzel a hátszéllel tértem vissza Budapestre. De ebben a szezonban oly gyakran, így most is, gyorsan fordult a széljárás. Kétszer játszottunk a CSM Bukarest ellen és el is vesztettük mindkét mérkőzést. A következő csapás. A következő két csapás. És pont most kellett jönnie a bajnokságban az örök rivális Győri ETO elleni csúcsrangadónak. A Győr elleni meccsek mindig nagyon különlegesek. Sok reklám, élő TV közvetítés, teltházas csarnok, a hangulat az egekben, egyszerűen fasza. Az eddigi szezon vad hullámvasutazása és a Bukarest elleni két vereség után inkább voltunk mi az esélytelenebbek. Ebből a szerepből kiindulva hat góllal nyertünk. A szurkolóink valósággal lángba borították a csarnokot, őrült hangulat volt. Semmit se lehetett érezni a Bukarest elleni két vereségből. A nagy vetélytársunkat magabiztosan legyőztük és innentől előnyben voltunk a bajnoki címért tartó versenyfutásban. Az ebből fakadó magabiztossággal megnyertük a következő mérkőzéseket is. 2023 januárjában aztán volt pár igen szoros meccsünk. Előbb egy góllal kikaptunk a Bajnokok Ligájában a Vipers Kristiansand otthonában, aminek keserű utóíze volt, mert az utolsó támadásunknál csak szabaddobást kaptunk, noha a védelmük egyértelműen a hatoson belül volt. Ezután a Debrecen elleni bajnokin hihetetlenül buták voltunk. Túl könnyelműen vettük a mérkőzést, túl sokszor cseréltünk és a végén meg kellett elégednünk egy döntetlennel. A kényelmes előnyünk a bajnokságban odalett. Hogy lehet valaki ennyire buta? De ez még mind semmi. Egy újabb BL-mérkőzést is elvesztettünk Brestben, pedig elhatároztuk, hogy visszavágunk az első meccsért. És majdnem kikaptunk egy bajnokin az MTK ellen, akik ellen egyáltalán nem szabad kikapni. Majdnem végig hátrányban voltunk. Az edzőnk tombolt a dühtől. Egy utolsó perces győztes góllal sikerült megúszni a következő válságot.

A konty kibírta

És akkor jött a Bietigheim elleni „visszavágó”. Az emlékek újra előjöttek: 20-40. Húsz-negyven! Mindegy, elfelejtve, hiszen szoros volt az állás a BL-csoport tabelláján, és még saját erőből elérhettük a nyolcaddöntőbe jutást. Előkészületként tanulmányoztuk az első meccs videóit: meccs előtti elemzés. Roppant nehéz volt elviselni. De mindamellett kialakult egy egyfajta könnyedség is, amit utólag majdnem pontosan a szétrobbanó kontyomhoz lehetett kötni. Egyszerűen túl mulatságosan nézett ki, ahogy a hajam szanaszét repül. Mindig, amikor képre kerültem, nevetnünk kellett. Ez jó volt, ebben a fázisban jót tett nekünk. Pontosan ez a jó hangulat vitt bennünket végig a héten a meccsre készülve. És tovább: öt góllal nyertünk. A konty kibírta. A szezon eddigi lefolyásához illően nem sokat kellett várnunk a következő malőrre. Ezúttal a bajnokságban jött. Már megint csak döntetlent sikerült elérnünk. A mérkőzés után ültem az öltözőben. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, olyan csalódott voltam, olyan mérges. A rossz felfogásunk miatt mi magunk csesztük el a Győrrel szembeni előnyünket, odaajándékoztuk nekik azt. Mindenesetre jól reagáltunk és győztünk Odensében, noha a Bajnokok Ligája rájátszásra már korábban megváltottuk a jegyünket. Egy 17 gólos kiütéses győzelemmel melegítettünk a Podgorica elleni két BL-playoff meccsre, amiket magabiztosan meg is nyertünk, így ott találtuk magunkat a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében. A hullámvasúton ismét felül voltunk. Viszont előtte várt ránk még két összecsapás a Győrrel. Előbb a bajnokságban, idegenben. Újra
felfűtött, forró, mély benyomást keltő hangulat uralkodott. Mind fel voltunk tüzelve, a győriek is. A két szurkolótáborról nem is beszélve. A kezdésnél majdnem 5.500 szurkoló volt ott, lenyűgözően varázslatos pirózás is. És – noha a malőrünk miatt a pontelőnyünk elolvadt – ott volt még a hatgólos előnyünk a hazai meccsről. A kapusedzőnk, Duleba Norbert direkt mondta nekem, nehogy a visszahúzott alsót lőjem. Visszahúzott alsót lőttem, mindjárt az első támadásnál. Kivédve, jellemző a mérkőzésre. Befürödtünk 20-31-re. Noha megnyertük a hátralévő bajnokijainkat, a Győr szerezte meg a bajnoki címet. Cserébe három héttel később mi nyertük meg a Magyar Kupát. A döntőben újra a Győr ellen, 28-27. Nagyon szoros volt. Mindegy, a lefújás után ez már senkit nem érdekelt.

A lehetetlent lehetővé téve

Ami még izgatott, az természetesen a Bajnokok Ligája negyeddöntő volt. Április 29-én fogadtuk a Metzet, előbb itthon. A Metz az előző év bronzérmeseként nem volt holmi alkalmi vendég a negyeddöntőben, nagyon nem. Ennek ellenére fogadkoztunk. Ott volt az esélyünk elérni a Final Fourt és ezzel együtt a klub által kitűzött célt is. Ezen a napon az egyik legjobb teljesítményemet nyújtottam, mégis vesztettünk 26-32-re. Hatgólos különbség. Ennyi volt. Már az odavágó során szertefoszlott az álom a Final Fourról. Vegyes érzésekkel repültünk egy hét múlva Metzbe a visszavágóra. Nem volt vesztenivalónk. Hatgólos hátrányt végül is még senki sem hozott be egy Bajnokok Ligája negyeddöntőben. Mégis értelmes módon akartunk búcsúzni és még utoljára mindent beleadni. A Metz már megszervezte a bulit a Final Fourba jutás alkalmából. Az ilyesmi mindig veszélyes… Még poénkodtunk is rajta: „Na, csak nem kezdte el túl korán szervezni valaki azt a partit?” A félidőben döntetlen volt az állás. „Kár, hogy hat gól a hátrányunk az első meccsről. Tényleg kár.” – mondta Leki. És hirtelen megszereztük a vezetést. Előbb egy góllal, aztán kettővel, majd hárommal. A Metz ideges lett. Mi meg higgadtak maradtunk. Nagyon is higgadtak maradtunk, az előnyünket 6-7 gólosra növeltük. Röviddel a vége előtt az időkérésnél a padnak kiáltottam: „Milyen eredmény kell nekünk?” Mindegy, tökmindegy, egyszerűen nyerünk héttel, gondoltam. És héttel nyertünk. A Metz a padlón volt. A Metz kiesett. Mi meg összeölelkeztünk és sikoltoztunk az örömtől, alig akartuk elhinni. Amikor bementünk az öltözőbe, az edző, Elek Gábor szólt hozzánk: „Azt hittem, ez lesz az utolsó Bajnokok Ligája mérkőzésem veletek. Örülök, hogy még lesz két mérkőzésünk. Kérlek, ne csodálkozzatok, de hamarosan kimegy egy sajtóközlemény. A szezon végén befejezem itt az edzőséget.” Döbbent tekintetek a magyar játékosok arcán. Lilla sietve fordított, azután tiszta volt a számunkra, az edző a nyáron távozik. A sajtóközlemény ezzel kapcsolatban egy órával a Final Fourba jutásunk után ment ki, egy órával a klub történetének legnagyobb sikere után. Őrület. Ebben a szezonban semmi se volt normális.

Ünneprontóként vissza Budapestre

A Metz ünneprontóiként mentünk a repülőtérre. Útközben azt az infót kaptuk, hogy nincs már jegy a Final Fourra. Telt ház, közvetlen azután, hogy mi mégiscsak továbbjutottunk, hazarepültünk, és a busszal tettünk még egy különleges tiszteletkört: elmentünk az MVM Dome, a Final Four helyszíne előtt. A Dome a csapat színeiben világított, a nagy kivetítőn rólunk voltak képek, a szuper Metz-i győzelmünkről, hozzá a felirat: „Szép volt, lányok!„, Mi is büszkék voltunk magunkra. Egyszerűen varázslatos volt.

Attól a naptól kezdve csak a Final Four járt a fejünkben. Pont a karrierem legnagyobb meccsére jelentkezett be az Achilles-inam egy gyulladással… De mindegy volt ez már számomra. Még ha a lábam le is repülne, akkor is játszanék a Final Fourban. A várakozás fokozódott napról napra. Anja Althaus, aki több Final Fourban is játszhatott a karrierje során, egy nagyon értékes tippet adott nekem. Azt tanácsolta, ne legyek egy „sötét alagútban”, hanem próbáljam meg végig élvezni és magamba szívni a Final Four atmoszféráját. És pontosan ezt is tettem. Élveztem az első edzést ebben az óriási, de még üres csarnokban. Mindent magamba szívtam, a médiafelhajtást, a szurkolóink tombolását, a hangulatot az egyesületben, a csapatunkban. Nagyon brutális volt. Soha még csak hasonlót se éltem át. Aztán eljött június 3., a Bajnokok Ligája elődöntőjének napja a Team Esbjerg ellen. A második meccs volt a miénk. A Vipers játszott előttünk a Győrrel és nyert, a csarnok ennek megfelelően jól fel volt tüzelve. Közösen a mintegy 10.000 hazai szurkolónkkal egy gigantikus kézilabdaünnepet tartottunk, világcsúcs: 20.022 szurkoló jött ki a mérkőzésünkre az MVM Domeba. Több nem is lehetne.

Az álmom valóra vált

Ezzel nekem személy szerint a legnagyobb álmom vált valóra. A Final Fourban játszottam. Emlékeztem Anja tippjére és tényleg megvoltak a meccs előtt azok a pillanataim, amikor egyszerűen csak élveztem mindent. Megérkezés, bemelegítés, ahhoz a csapatunk dala, a kicsit hozzánk idomított változata a Freed From Desire című partiklasszikusnak. És a szurkolóink, akik ugyanolyan forró hangulatban várták a mérkőzést, mint mi. Az első félidő nem volt valami kiemelkedő. Gábor odajött hozzám, és azt mondta, nagyobb szerepet kell vállalnom. „Igen, tiszta sor. Szívesen csinálom!„, válaszoltam. „De ehhez többször kellene a labdát balról kapnom – eddig csak jobbról játszunk!” Ezért változtattunk a játékunkon, a második félidőben többször és nagyobb nyomással jött hozzám a labda. Így egyre jobban belejöttem és rá tudtam nyomni a bélyegem a játékunkra. A mérkőzés szoros volt, senki se tudott érdemben meglépni a másiktól, ennél izgalmasabb nem is lehetett volna. Döntetlen, még 20 másodperc az órán, időkérés, Gábor bemondott egy figurát. Azt gondoltam, mindent megértettem. Egészen addig, míg Leki helyet nem akart cserélni velem. He?! Ez meg mi akar lenni? Akkor éreztem: fogalmam se volt, mi lett bemondva. A fenébe, csak nehogy gólt kapjunk. Tankként mentem neki a védelemnek, szabaddobás. Most már csak pár másodperc volt hátra, így felugrottam és mindent beleadtam ebbe a lövésbe. Már nem tudom, hány ellenfelem keze csüngött rajtam, azt viszont tudom, hogy semmit se láttam. A fejemmel az ellenkező irányba fordulva landoltam – a kapu teljesen takarva volt, valahol a hátam mögött. És nagy hirtelen mindenki elkezdett ordítani. Az egész csarnok tombolt. A labdának tehát be kellett mennie. A labda bent volt. Lefújták. Döntő. Abszolút eksztázis, egymás karjaiba omlottunk, sírtunk az örömtől. A kontyom ismét szétrobbant, de ez már ott annyira tökmindegy volt nekem! Noha már a következő napon döntőt játszottunk, kis időt azért szakítottam magamra, hogy mindez hathasson rám. Egyszerűen túl durva volt. Rengeteg jókívánságot kaptam, végtelen sok videót a „buzzer beater”-ről. Mindenféle látószögből láttam újra a gólt, és azt, mi ment a csarnokban utána. Azt hiszem, még soha nem aludtam el olyan jól és boldogan egy mérkőzés után, mint azon az estén.

Az abszolút boldogság érzése

A Final Fourra a családom mellett sok barátom is Budapestre jött – egy kis 12 személyes „Emmy rajongói klub”. Ez nagyon különleges dolog volt a számomra. Kár, hogy vasárnap nem láthattak még egy győztes mérkőzést tőlem. A végén nem volt esélyünk a Vipers ellen. 24-28-ra kikaptunk a Kristiansand ellen. Szomorúak voltunk, igen. És én is hullajtottam pár könnycseppet a mérkőzés végén, a kihagyott helyzetek miatt. Túl szép lett volna… De ez csak rövid ideig tartott, mert utána előjött az öröm és a büszkeség. Az egész szezon miatt. Egy betegesen fasza szezon volt, a föl-le, a hullámvasúton utazás miatt, aminek a végén minden valószínűség ellenére ezüstérmesek lettünk a Bajnokok Ligájában. Ezt az érmet soha nem fogom levenni, gondoltam abban a pillanatban. Később az este folyamán megünnepeltük a történelmi sikerünket. Az egyesület kibérelt nekünk egy open air klubot, először csak nekünk, később csatlakoztak a család és a barátok. A buli elképesztő volt. Egész éjjel buliztunk, amíg a nap újra nem sütött a fejünk fölött. Táncoltunk, nevettünk, egyetlen, véget érni nem akaró buli volt. Közben egy pillanatra magamba szálltam. Az Achilles-inamat egyáltalán nem éreztem. De az ezüstérmet, ami a nyakamban lógott, igen. A büszkeség és elégedettség érzését éreztem úgy, ahogy még soha sem.

(A fordítást fradista társunknak, Viktor.N.-nek köszönhetjük!)